Phenjan a délutáni csúcsforgalom idején – már ha lehet ezt egyáltalán így nevezni. Mindenki siet haza, de nem holmi bőséges vacsorára, és nem is azért, hogy szusszanjon egyet, mielőtt este szórakozni indul a városba. A legtöbben talán csak azért szaporázzák a lépteiket, mert még szeretnék használni a lifteket a sokemeletes lakóházakban, mielőtt a szokásos áramkimaradások egyike miatt gyalog kell fölkapaszkodniuk a lépcsőkön.
Vált a kép: árvaház a fővárostól egy órára. A gyerekek szemmel láthatóan alultápláltak. „Láttam olyan hatéveseket, akik három évesnek néztek ki” – idézi föl közelmúltbeli észak-koreai útjának egyik nyomasztó élményét Susan L. Shirk, a San Diegó-i University of California politikatudomány-professzora.
Phenjani s Szöuli csúcsforgalom. Nem járható út a gyors újraegyesítés.
És egy újabb snitt: valahol a phenjani kormány épületében. Egy nyugati diplomata állami tisztviselőknek beszél a gazdasági reformról. Szavait azonban alig-alig fogják fel. „Nem találkoztam senkivel, akinek akár csak halvány fogalma lett volna a piacgazdaságról. Nincs pénzük, nem értik, hogyan működnek a dolgok, hiányoznak a jogi keretek” – mondja az Észak-Koreából nemrég hazatért diplomata
FŐGONOSZ. Nos, ennek a katasztrófaközeli állapotban lévő országnak az első számú vezetője, Kim Dzsong Il az elmúlt hetekben újfent főszereplővé vált a világszínpadon. Kínától Japánon és Dél-Koreán át az Egyesült Államokig ismét emberek milliói gondolnak rá úgy, mint a főgonoszra, mint nukleáris őrültre.
Dél-Koreában 37 ezer amerikai állomásozik állandóan. A kontingens kiegészítésére a csendes-óceáni térség főparancsnoka a hírek szerint a minap további 2 ezer katonát kért Washingtontól – túlnyomórészt a légi csapásmérő erők kibővítésére -, miközben a Pentagon már a régióba irányított egy újabb anyahajót. A néhány ezer kilométerrel odébb Irak ellen háborúra készülődő Egyesült Államok a jelek szerint Korea körül is csapatösszevonást hajt végre az atomprogrammal „játszadozó” Phenjan visszarettentésére. Egy észak-koreai tábornok a múlt hét elején még azt üzente Washingtonnak a hivatalos állami rádiónak adott interjújában, hogy Phenjan kész egy amerikai támadás visszaverésére. „Hadseregünk és népünk teljes harckészültségben van, hogy szembeszálljon az Egyesült Államok imperialista háborús uszítóinak gátlástalan katonai és politikai akcióival, amelyek célja, hogy ők uralják a Koreai-félszigetet” – harsogta az éterbe. Félelmetes szavak, amelyeknek – még ha az északi hadseregnek egy amerikai támadással szemben nem is lenne sok esélye – az immár minden gyanú szerint Phenjan rendelkezésére álló nukleáris fegyverek adnak vészterhes nyomatékot.
Japán is lép?
Ha valaki arról kérdez dél-koreai fiatalokat, hogy tartanak-e Phenjan nukleáris ambícióitól, a beszélgetés nagy valószínűséggel egy népszerű könyvre terelődik. A „Sharon rózsája elvirágzott” című regény egy ifjú dél-koreai tudós történetét beszéli el, aki titokban segít Északnak atombombát kifejleszteni. Később Észak és Dél egyesítik erőiket, hogy közösen semmisítsék meg a félszigetüket fenyegető agresszort: Japánt. Nem csoda hát, hogy Tokiót erősen aggasztja az észak-koreai atomprogram. Ha Phenjan egyszer nukleáris robbanófejjel felszerelt rakétát lőne ki, az egyik valószínű célpont Japán volna. Az országot még mindig sokan gyűlölik a két Koreában, amiért a múlt század első felében brutális megszállás alatt tartotta a félszigetet.
Mindez arra késztet politikusokat Tokiótól Washingtonig, hogy latolgatni kezdjék a korábban elképzelhetetlent: Japán nukleáris fegyverkezését. A programnak azonban komoly jogi, kulturális és politikai akadályai vannak. Hirosima és Nagaszaki kitörölhetetlenül beleégette magát a nemzet emlékezetébe, és mindeddig a lakosságnak négyötöde ellenezte az atomfegyver birtoklását. Módosítani kellene továbbá az alkotmányt is, amely tiltja a nukleáris fegyvereket.
Ha Japán mégis túlteszi magát ezeken az akadályokon, a dolog gyakorlati része már könnyen menne. A Tokai-mura nukleáris kutatóközpontban öt tonna plutóniumot tárolnak, és a tudósok pontosan ismerik azt az eljárást, amellyel az anyagból robbanótöltet készíthető. Japán kereskedelmi rakéta- és műholdkilövő rendszere könnyűszerrel átalakítható katonai célra. Kiválóan felszerelt szárazföldi hadereje, haditengerészete és légiereje ugyancsak képes volna közepes hatótávolságú rakétákkal nukleáris csapást mérni Észak-Koreára.
Biztosra vehető azonban, hogy ha Japán atomhatalommá lép elő, azzal új fejezet kezdődik az ázsiai fegyverkezési versenyben. Kína valószínűleg úgy döntene, hogy bővíti arzenálját, ami viszont arra késztetné Indiát, hogy még több atomfegyvert gyártson, amire válaszul pedig Pakisztán cselekedne ugyanígy – és így tovább, rohanva az egyre sötétebb jövő felé.
A baj csak az, hogy ennek az évtizedek „szívós munkájával” tönkretett gazdaságnak a felélesztése elképesztően nehéz feladat, sőt nem is biztos, hogy egyáltalán véghezvihető. Így, ha az Egyesült Államok és az Észak-Koreával határos országok megtalálják is a furkósbot és a mézesmadzag alkalmazásának azt a helyes arányát, amellyel túl lehet jutni a mostani válságon, Kim néhány évenként valószínűleg a jövőben is újra és újra felbukkan, meglengetve atomfegyvereit. A krízis csak csitul, de nem szűnik meg, és időről időre megint a felszínre tör, amikor Kimnek több élelmiszerre vagy több olajra lesz szüksége. „Észak-Korea atomprogramja nem katonai, hanem gazdasági jellegű” – mutat rá a decemberben dél-koreai elnökké megválasztott Ro Mu Hjun átmeneti stábját vezető Lim Cse Dzsung.
Kim birodalma rettenetes állapotban van. A gyermekhalandóság háromszor akkora, mint a Dél-Koreában. A külkereskedelem értéke mindössze 1 százaléka a délinek. Észak-Korea mindmáig képtelen kiheverni, hogy összeomlott az egykori szovjet blokk, amely piacként szolgált gyatra acél-, gép- és hadiipara számára, és ahonnan olcsó földgázhoz és kőolajhoz jutott. Hazai összterméke 1993 és 1996 között a felére zsugorodott, miáltal az egy főre jutó jövedelem évi 457 dollárra csökkent. Bár ez a dél-koreai jegybank adatai szerint azóta mintegy 700 dollárra emelkedett, a kibocsátás még mindig 40 százalékkal alacsonyabb az 1990-esnél. Az akut energiahiány lehetetlenné teszi a feldolgozóipar, a közlekedési hálózatok és a közművek normális működését. Az export visszaesése miatt az országnak nincs elegendő devizabevétele ahhoz, hogy traktorokat és műtrágyát importáljon, e nélkül viszont képtelen olyan szintre hozni az élelmiszer-termelést, hogy az akár a lakosság alapvető szükségleteit kielégítse. Noha az 1995-ben és 1996-ban több százezer ember halálát okozó éhínség azóta nem ismétlődött meg, Észak-Korea továbbra is évi 1,5 millió tonna gabona bevitelére szorul külföldről. Az ENSZ statisztikája szerint a születéskor várható élettartam 1993-ban 66,8 év volt, 2001-ben viszont már csak 60,4 év. „Észak-Korea hajlandó inkább háborúba is bocsátkozni”, mintsem hogy sokáig megmaradjon a mostani helyzetében – állítja az országból 1994-ben elmenekült Cso Mjung Csol, a Kim Ir Szenről – a hajdani Nagy Vezérről, a most hatalmon lévő Kim apjáról – elnevezett egyetem egykori professzora, jelenleg az emigránsközösség egyik prominens alakja.
Hogyan lehetne helyrehozni ezt az egész katasztrófát? Szöuli, tokiói, pekingi és washingtoni politikacsinálók évek óta töprengenek a kérdésen. Lényegében négy különböző forgatókönyvet tartanak elképzelhetőnek.
NUKLEÁRIS KÁRTYA. Az első változat azt vetíti előre, hogy Észak továbbra is vergődni fog. Ez nagyon is megfelelne Kim Dzsong Ilnek, akinek a taktikája eddig is csupán arra épült, hogy elegendő segélyt szerezzen Kínából és Dél-Koreából ahhoz, hogy fenn tudja tartani hatalmát. E forgatókönyv szerint tehát Kim marad, és kisebb-nagyobb szünetekkel mindig újra kijátssza a nukleáris kártyát a külvilág felé. Ha így történik, legalább három roppant kockázatos fejleménnyel lehet számolni. Először: a rendszeres zsarolás egyszer csak túllendül a kritikus ponton, és atomháború tör ki. Másodszor: Kim idővel annyi extra pénzhez jut, amiből titokban már a világ más rosszfiúinak is tud atomfegyvereket szállítani. Harmadszor: uralmát megdöntik a keményvonalasok, akik még nála is agresszívebbek lesznek a nukleáris fegyverkezésben és a környező országok fenyegetésében.
Ám némelyek szerint a jelenlegi helyzet már nem tartható fenn sokáig. „Azt hiszem, Észak-Korea rövidesen elér egy pontra, ahonnan már nem vergődhet tovább” – mondja Marcus Noland, a washingtoni Institute for International Economics vezető munkatársa. Kim nem viselheti el sokáig azt a nyomást, hogy egyszerre kell etetnie a népet és megfelelnie a hadsereg elvárásainak.
Innen adódhat a második forgatókönyv: összeomlik a rezsim. E fejlemény több okból is bekövetkezhet. Az egyik az volna, hogy az emberek milliószámra menekülnek Észak-Koreából. Megtörténhet, hogy a hadsereg puccsot hajt végre. Végül az elnyomott phenjaniak is fellázadhatnak, Kim pedig ugyanúgy végezheti, mint apjának egykori elvtársa, a romániai diktátor Nicolae Ceausescu. Igaz, pillanatnyilag nehéz elképzelni bármelyik eshetőséget. „Az emberek már tíz éve beszélnek az összeomlásról, de ennek semmi jele” – figyelmeztet az amerikai külügyminisztérium egyik magas rangú tisztviselője. Az is tény viszont, hogy annak idején a berlini fal is úgy omlott le, hogy pár héttel korábban még senki nem gondolt volna ilyen fordulatra.
A Kim-rendszer bukása jó hír lenne, mert esélyt adna az Egyesült Államoknak, Kínának és Dél-Koreának arra, hogy határozottan színre lépjenek, felszámolják az éhezést, és megteremtsenek egy atomfegyver-mentesített, kvázi piaci elvű gazdaságot, amely még sokáig milliárdos segélyekre szorulna ugyan, de amellyel a reformerek legalább tudnának kezdeni valamit. Másrészt viszont nagyon rossz hír is lehetne, mivel egyáltalán nem biztos, hogy az új phenjani vezetés jobb volna a Kim által fémjelzettnél.
DÉL BELEROKKANNA. Figyelembe veendő továbbá, hogy Dél-Korea számára óriási költségekkel járna egy gyors újraegyesítés. Szöul behatóan tanulmányozta, milyen terheket vállalt Nyugat-Németország a volt NDK összeomlása után, és tisztában van vele, hogy a maga esetében még sokkal nagyobb áldozatokra kényszerülne. Legalább egy évtizeden át évi több tízmilliárd dollárba kerülne a nincstelen északiak támogatása, ami Délen az életszínvonal több mint 10 százalékos visszaesését vonná maga után.
Cso Mjung Csol és mások abban bíznak, hogy Phenjan észhez tér, mielőtt még túl késő lesz. Ezzel valósulhatna meg a harmadik forgatókönyv: reformlépések vehetnék kezdetüket Északon. Egy ideje vannak erre utaló jelek. Phenjan júliusban emelte az élelmiszerek és bizonyos, korábban szubvencionált nyersanyagok árát, egyúttal néhány árucikk esetében véget vetett a fejadag-rendszernek. Más reformintézkedések nyomán az állami vállalatok nagyobb szabadságot kaptak arra, hogy a szabad piacon értékesítsék fölös termékeiket, a veszteséges cégeknek pedig egyre inkább saját maguknak kell fedezniük költségeiket az állami támogatások helyett. Persze a lakosság számára mindezek a lépések alig eredményeztek többet az infláció gyors növekedésénél. Ami pedig Kim Dzsong Il szándékait illeti, külső megfigyelők egyelőre nem tudják eldönteni, vajon csak a felszínen változtat ezt-azt, vagy megszívleli végre a kínaiak tanácsát, és igyekszik utánozni Peking sikerét a tervgazdaságról a piacgazdaságra való átmenetben.
Ha kitart a reformok mellett, Dél-Korea kész segíteni neki. A szöuli kormány égisze alatt működő fejlesztési intézetnek komplett programja van arra, miként lehetne évi 7 százalékos gazdasági növekedést elérni Északon. E számítások szerint évente 2 milliárd dollárnyi külföldi segélyre volna szükség ahhoz, hogy az északiak egy főre jutó jövedelme öt éven belül 1000 dollárra emelkedjen, biztosítva legyen a lakosság élelmezése, és megnyíljanak a külföldi tőkeforrások, amelyekből fel lehet újítani az északi kikötőket, a vasútvonalakat és a közutakat.
Kérdés persze, hogyan fogadná Észak ezt a támogatást. Kim segédei figyelemmel kísérték a Szovjetunió felbomlását, és arra a következtetésre jutottak, hogy a rendszer bukásának a demokratikus intézmények beszivárgása volt az oka. Így aztán Délen kénytelenek elfogadni, hogy Észak csak néhány különleges övezetet engedélyez, amelyek elszigetelve maradnak a gazdaság többi részétől – megakadályozandó a politikai fertőzést. E térségek „szabadpiaci koncentrációs táborok lesznek” – fogalmaz William Drennan, az amerikai Institute of Peace Korea-szakértője. Csakhogy annak idején Kína is ilyen izolált gazdasági zónákkal kezdte, a stratégia mára mégis nagyon kifizetődőnek bizonyult.
Phenjan már hozzáfogott a kísérletekhez, különleges övezeteket hozva létre a külföldi befektetők számára a Kumgang hegynél a keleti parton, valamint az orosz határnál. Ám e zónák egyelőre nem túl sikeresek. Épülőben van még egy harmadik is Keszong városnál, Szöulhoz igen közel, csupán 15 kilométerre északra a demilitarizált határövezettől. Ha a mostani válság megoldódik, dél-koreai cégek már egy éven belül elkezdhetik az új zónában a nagy élőmunka-igényű termékek – például ruházati cikkek vagy játékok – gyártását. Az évtized végére akár ezer kis- és középvállalat is megtelepedhet Keszongnál. A határig délről már elkészült az autóút és a vasúti pálya, csak a demilitarizált övezeten keresztülvezető szakaszok megépítése van hátra.
Dél-Koreában mindazonáltal sokan kételyeket táplálnak. „Észak bármikor 180 fokos fordulatot hajthat végre, ha úgy látja, hogy kapitalista influenza fenyegeti a rezsimet” – mondja Li Dzsu Jong, a Taechang cég elnöke, aki maga is érintett, miután társasága 20 millió dollárt invesztált egy ásványvíz-palackozó vegyes vállalatba a kumgangi övezetben.
Ám ha Phenjan mégis rálépne a kínai típusú gazdasági reform útjára, azzal valóra válthatná a negyedik forgatókönyvet: elindíthatná a félsziget északi és déli felének fokozatos egyesülését. Szöul ennek örülne a leginkább – az együttműködés évtizedeken át tartó, szakadatlan erősödésének, befektetések felfutásának, aminek révén Északon folyamatosan javulna az életszínvonal. „Azt szeretnénk, ha Észak-Korea puhán landolna, mert így maradna ideje a szükséges belső változások végrehajtására, mi pedig jobban tudnánk kezelni az integrációt” – mondja Cso Han Bum, a szöuli nemzetegyesítési intézet munkatársa.
Néhány stratéga úgy véli, ösztönzőket kellene bevezetni annak érdekében, hogy az északiak a határok megnyílása után is otthon maradjanak; ilyen lehetne a házak és a föld tulajdonjogának biztosítása. A szintén a déli részen és állami pénzből működő koreai nemzetközi gazdaságpolitikai intézet által kidolgozott terv szerint az azonnal Délre költözők nem részesülhetnének a kedvezményekben. „Az északi és a déli munkaerőpiacok hirtelen integrációjának megakadályozása minimalizálja a munkanélküliséget Északon, maximalizálja a magáncégek befektetéseit, és minimalizálja az egyesülés költségeit” – sorolja az előnyöket Jun Deok Rong, az intézet kutatója.
WASHINGTONRA VÁRVA. Sok múlik azon, miként cselekszik az Egyesült Államok a jelenlegi válságban. A gazdasági elszigetelés rákényszerítheti Phenjant atomprogramja feladására, de csak abban az esetben, ha Washington a maga oldalára tudja állítani Kínát és Dél-Koreát, márpedig ez egyelőre nyitott kérdés. S még ha így történik is, az elszegényedett Észak-Korea a maga katonai erejével továbbra is fenyegetést jelentene a térségre. Talán a tárgyalások segíthetnének, és a Bush-kormányzat csakugyan meg is pendítette már, hogy hajlandó volna közvetlen megbeszéléseket kezdeni Phenjannal – amit Észak-Korea szomszédai határozottan pártolnak.
Ott van végül a Kedves Vezető, a maga utolérhetetlen tehetségével, hogy színdarabot rendezzen, másfelől nulla képességgel arra, hogy irányítson egy gazdaságot. „Lehet szeretni vagy utálni őt, de jelenleg Kim Dzsong Il a teljhatalmú diktátor, és ez belátható ideig így is marad. Nincs mód kirekeszteni őt, vagy visszautasítani a vele való párbeszédet” – szögezi le Park. Ez a fő ok, amiért Észak-Korea gazdasági megmentése még a ma oly zűrös Ázsián belül is a legnehezebb feladatok egyike.
