Sokan megmosolyogták az Európai Unió (EU) vezetőit, amikor három évvel ezelőtt Lisszabonban ünnepélyesen megfogadták, hogy 2010-re e közösség rendelkezik majd a világ legdinamikusabb és legversenyképesebb gazdaságával. A tizenötök által meghirdetett nagy ugrást mindenekelőtt az az egyre erősödő kisebbségi érzés tette sürgetővé, amely az európaiakban az Egyesült Államokkal szemben kialakult, a két gazdaság eltérő teljesítménye miatt.
Három év elteltével azonban a távolság sok szempontból nemhogy csökkent volna, de még tovább is nőtt az óceán két partja között. A márciusi uniós csúcstalálkozó elé időzített jelentésében az Európai Bizottság elismerte, hogy a gazdasági és szociális reformok jelenlegi üteme és hatóköre nem elegendő a Lisszabonban kitűzött célok eléréséhez. A stratégia, amelynek végrehajtása meglehetősen vontatottan halad, a tagállamok gazdasági életének szinte minden területén – a makrogazdasági politikától kezdve a foglalkoztatáson át a kutatásfejlesztésig és a környezetvédelemig – átfogó modernizációt hirdetett meg. A “10 éves terv” végrehajtására nem egy területen határidőket vagy irányszámokat rögzítettek. Meghatározták például, hogy két éven belül minden iskolát rá kell kapcsolni az internetre. A nehezebben mérhető teljesítményeknél az úgynevezett etalonmódszert alkalmazták, amikor a legjobb példával elöljáró ország lett a minta.
LÁTSZATEREDMÉNYEK. A lisszaboni akcióterv első három esztendeje felemás képet mutat. A tizenötök a gazdaság versenyképességének javítását célzó jogszabályok jelentős részét határidőre vagy kisebb csúszásokkal elfogadták, sőt, a gyakorlatban is sikerült eredményeket felmutatni. A foglalkoztatottak aránya például 62-ről 64 százalékra nőtt 1999 és 2001 között, és a mostani gazdasági stagnálás sem duzzasztotta fel túlzottan a munkanélküliek számát. A munkaerő-piaci reformok, a helyi távközlési, a közlekedési és energiapiacok megnyitása azonban vontatottan halad, arról nem beszélve, hogy a közösségi szabadalmi szabályozás hiánya, valamint az alulfinanszírozás miatt Európa a kutatásban és az innovációban még mindig messze a versenytársak, az Egyesült Államok és Japán mögött kullog. Sokkal árnyaltabb a kép, ha az országonkénti teljesítményeket nézzük. Finnország, Dánia vagy Svédország a lisszaboni indikátorok többségét már most teljesíti, mások ellenben rontják az átlagot.
A modernizációs program végrehajtása az EU legtöbb tagállamától évtizedes beidegződésekről és módszerekről való lemondást kíván. Elég az etatista Franciaország és a piaci liberalizáció ellentmondásos viszonyára, vagy a szociálisan gondoskodó állam német modelljére gondolni. A jelenlegi gazdasági háttér és az államok sovány erszénye sem kedvez a bátor reformoknak, noha a modernizációs program akkurátus végrehajtása éppen az unió kihasználatlan növekedési potenciálját hivatott felszabadítani.
Az állam- és kormányfők a folyamat elindításakor a stratégia sikerét évi 3 százalékos gazdasági növekedésre alapozták, amiről a világgazdaság lejtmenete miatt hamar le kellett mondaniuk. A kudarc bevallásával felérően Brüsszel hiányolja, hogy a tagországok nem a lisszaboni célokra csoportosítják át a költségvetési kiadásokat.
VEGYES KÉP. Az unió vásárlóerő-paritáson mért egy főre jutó átlagos GDP-je az 1999-es 70 százalékról az amerikai szint 71 százalékára nőtt 2002-ben. Az 1 százalékpontos pozitív változás elsősorban a javuló foglalkoztatási rátának köszönhető. A termelékenység tekintetében viszont tovább mélyült a szakadék az Egyesült Államok és az EU között. Az európai munkaerő termelékenysége 1999-ben még 86 százaléka volt az amerikaiénak. Tavaly azonban már csak 83 százaléka, amit brüszszeli szakértők a ledolgozott órák száma közötti különbségre – a rövidülő európai munkahetekre – vezetnek vissza. A munkaórára vetített termelékenység tekintetében ugyanakkor az uniós tagállamok javuló teljesítményt mutatnak.
Miközben a nők foglalkoztatási aránya az elmúlt három év alatt a tervekkel összhangban emelkedett, az 55 és 64 év közötti korosztályban nemhogy növekedett volna az aktív keresők száma, hanem még csökkent is. Az Európai Bizottság figyelmeztet, hogy az öregedő lakosság problémája egyre nagyobb veszélyt jelent. A 65 éven felüliek száma becslések szerint a jelenlegi 61 millióról 2050-re 103 millióra emelkedik az unióban, miközben a munkaképes korú lakosság száma drámai mértékben csökken majd.
Az áruk és a szolgáltatások egységes belső piacának lassú kiteljesedése úgyszintén hátráltatja a tizenötöket a nagyobb versenyképesség elérésében. Az Európai Bizottság jelentésében rámutat, hogy megállt az árkonvergencia folyamata, a közbeszerzés az esetek túlnyomó részében nemzeti keretek között marad, az energiapiacok integrációja is kívánnivalót hagy maga után, és a távközlésben helyi szinten gyatra a verseny. A tőkepiaci integrációnál ugyanakkor javulás észlelhető: a tagállamok lépéseket tettek a kedvezőbb üzleti környezet kialakítására, és a korábbinál kisebb mértékben folyamodnak versenytorzító hatású állami támogatások eszközéhez.
Európa továbbra is a kutatás-fejlesztés és az innováció területén van a leginkább leszakadva az Egyesült Államoktól – és a saját célkitűzéseitől. Az európaiak bevállalták, hogy az évtized végére a jelenlegi közel 2 százalék helyett a GDP 3 százalékát fordítják K+F-re, ám az ipar és általában a magánszféra megfelelő ösztönzők hiányában nem tanúsít különösebb érdeklődést az innovációba történő befektetés iránt.
A EU-bővítés közeli perspektívája még nagyobb kételyeket támaszt a lisszaboni célok elérhetősége iránt, hiszen a referenciaértékek a 25 tagú EU számára is ugyanazok maradnak. A csatlakozás révén a lisszaboni folyamat részévé váló tagjelöltek, noha iparkodnak, ma még több kulcsterületen alaposan lerontják az uniós átlagot. A különbségek éppen a tudás alapú gazdaság területén a legkirívóbbak. A kutatás-fejlesztésre fordított kiadások tekintetében az újonnan csatlakozó országok éppen annyival vannak lemaradva az uniós átlagtól, mint az EU az Egyesült Államoktól (lásd a grafikont). A szabadalmaknál egyenesen nyomasztó a mai unió fölénye. Az EU-ban 1 millió lakosra 161, a tagjelölt országoknál csak 8 benyújtott szabadalom jut.
A bizottsági jelentésnek a bővítésről szóló része ugyanakkor az üde kivételek között említi azt, hogy Csehország és Magyarország GDP-jének közel 9 százalékát fordította az információtechnológiai (IT) szektorba irányuló befektetésekre. Hazánk Málta és Észtország társaságában azzal is kiemelkedik a tagjelöltek közül, hogy exportjának több mint 20 százalékát – ez az EU-átlag – alkotják csúcstechnológiai termékek. Az internet elterjedése szempontjából már kevésbé örömteli a helyzet. Még a jövendőbeli tagok közül kiugróan jó Szlovénia is 12 százalékponttal elmarad az EU 36 százalékos átlagától. A 25 tagú unióban a lettek a legkevésbé felkészültek az információs társadalom kihívásaira: 100 háztartásból csak kettőnek van hozzáférése a világhálóhoz.
BALJÓS ÉRDEKLŐDÉS. Miközben a jelenlegi és a jövendőbeli EU-tagok a következő években hasonló természetű problémákkal szembesülnek majd, az utóbbiak esetében az eltérő fejlettségi szint miatt azért jóval nagyobb lesz a kihívás. Brüsszel szerint számukra mindenekelőtt az adó- és a járulékrendszer és a munkaerő-piac javítása, a versenyszabályok szigorú számon kérése, az állami szektor hatékonyságának növelése, valamint a humán tőkére való ráfordítások növelése lesz a legfontosabb feladat.
A felsorolt területek némelyikén negatív példaként Magyarország is a gazdasági reformok állásáról összeállított “tavaszi jelentés” látókörébe került. Az alacsony keresetűek adóterhei például 2001-ben egész Európában hazánkban voltak a legnagyobbak (49,7 százalék), de azt sem rakhatjuk ki az ablakba, hogy felnőtt honfitársaink mindössze 3,3 százaléka vesz részt olyan átképzési-tanulmányi programokban, amelyek a munkavállalók gyorsan változó körülményekhez való alkalmazkodó képességét javítják. Ez a kirívó passzivitás nem sok jót ígér akkor, amikor immár Magyarországon is egymást érik a külföldi cégek termelésének áthelyezésével összefüggő üzembezárások.
