Nyugaton a helyzet változatlan – ezt a szállóigévé vált címet viselte Erich Maria Remarque első világháborús regénye. Most, amikor a közvélemény egy (vagy két) újabb regionális konfliktus lehetősége miatt aggódik: “Keleten a helyzet nem változatlan.” Nem az sem a Távol-, sem a Közel-Keleten.
A múlt héten a karácsony és újév közötti új nagy változásról írván, még csak annyit mondhattam, hogy Észak-Korea provokatívan durva fellépése nyomán az addig az Irak elleni támadásra koncentráló amerikai politika kénytelen volt hirtelen a Távol-Kelet felé fordulni. Válaszolnia kellett egy új kihívásra. El kellett döntenie, hogy a két front közül melyik lesz a támadás színtere és melyik marad takaréklángon. Akkor a döntés úgy szólt, hogy a hajlékony taktikát választó iraki diktátor, Szaddam Huszein marad a célkeresztben.
A múlt hét dereka óta a helyzet annyiban változott, hogy Észak-Korea még élesebb hangot ütött meg. Miután újra beindította plutóniumreaktorát és kihajította a nemzetközi megfigyelőket, azzal folytatta a provokációsorozatot, hogy szombattól kezdve már nem tartja magát az atomsorompó-szerződéshez, s felújítja a ballisztikus rakétákkal folytatott kísérleteit is. Washington kettős válasza: tárgyalni (negotiate) nem, de beszélni (talk) hajlandó Kim Dzsong Il rezsimjével. Ám ugyanakkor a Biztonsági Tanács elé vinné az ügyet, azzal a szándékkal, hogy szankciókat fogadtasson el Phenjan ellen. A diktatúra erre garanciát kért Washingtontól, hogy az sohasem támadja meg és ugyanazzal a lélegzetvétellel deklarálta: ha szankciókat hoznának ellene, azt hadüzenetnek tekintené!
KI ÁLL ÉSZAK-KOREA MÖGÖTT? Óhatatlanul felbukkan a kérdés: mi bújhat meg Phenjan irracionális és önmaga számára sem veszélytelen viselkedése mögött? Ma még nincs olyan válasz, amelyet megbízhatóan dokumentálni lehetne. Csak az eseményekből és a “játékosok” érdekeiből kiinduló logikai kombinációk lehetségesek.
Amerikai érdek például, hogy Moszkvát és Pekinget, a távol-keleti béke megőrzésében érdekelt két regionális nagyhatalmat Phenjan megfékezésére használják fel. Ez reális törekvés, amely ugyanakkor lehetővé teheti Bushék számára, hogy ismét Irakra összpontosítsák minden figyelmüket. Így vállalkozhattak arra, hogy éppen a koreai krízis legforróbb napjaiban dobjanak át nagy katonai erőket Irak szomszédságába.
Ugyanezeknek a tényeknek van egy másik (orosz és kínai érdekekre épülő) interpretációja is. Ennek az ad realitást, hogy geopolitikai és politikatörténeti okokból egyaránt e két országnak – elsősorban Kínának és másodsorban Oroszországnak – van a legnagyobb befolyása Észak-Korea magatartására. Úgy tűnik, hogy miközben Bush kívánná “használni” Moszkvát és Pekinget Phenjan féken tartására – a kínaiak és az oroszok Észak-Koreát használják az Irak elleni fegyveres amerikai fellépés blokkolására. A Newsweek legutóbbi száma utal is erre: “Bush tanácsadói elismerik, hogy azok, akik nem akarják, hogy leszámoljunk az iraki veszéllyel, Phenjant használják majd fegyverként (…) ez is mutatja, hogy mennyire beszűkültek a rendelkezésünkre álló opciók.”
(Érdemes megjegyezni, hogy ezek az összefüggések csak a sokkal bonyolultabb valóságos kapcsolatrendszer vázát alkotják. Ezen belül ugyanis a nagyhatalmi játszma mindhárom résztvevője rontani igyekszik a másik kettő pozícióit.)
BRIT ÉS TÖRÖK ELBIZONYTALANODÁS. A kérdés: ennek a Washington-Moszkva-Peking háromszögnek a mozgása hogyan befolyásolja majd a Bush-kormányzat Irak elleni háborús terveit. Ma úgy tűnik, megnehezíti számára a Biztonsági Tanács megkerülését, s így a támadási parancs egyoldalú, ENSZ-jóváhagyás nélküli kiadását. A részletekről a Washington Post szombati, nagy nemzetközi feltűnést keltő cikke számolt be. A legfeltűnőbb változás a Bush-vonal egyetlen, csaknem feltétel nélküli támogatójának, a brit miniszterelnöknek az álláspontjában következett be. Tony Blair váratlanul csatlakozott ahhoz a francia véleményhez, hogy az ENSZ ellenőröknek “időt kell adni” és nem végleges a számukra korábban kiszabott január 27-i határidő. További változás, hogy Törökország halogatja a döntést annak a 80 ezres haderőnek a rendelkezésre bocsátásáról, amelynek amerikai tervek szerint Irak észak-nyugati határ menti sávját kellene megszállnia. A phenjani provokációk gerjesztette új krízis hatása az iraki háborús válságra egyelőre az, hogy (a Washington Post szavaival) “lelassította az amerikai háborús terveket és csökkentette egy februári támadás esélyeit”.
