Hódmezővásárhely Kutasipuszta – üvöltötte megjátszott magyar akcentussal az állomásfőnök az 1950-es évek egyik legnépszerűbb német játékfilmjében, a Gyakran gondolok Piroschkára című opuszban. A film meghatározta egy teljes generáció Magyarország-képét, amelynek fő összetevője a pusztaromantika. Luitwin Gisbert von Boch-Galhau kétségtelenül ahhoz a korosztályhoz tartozik, amelyiknek meghatározó filmélménye volt a “Piroschka”, mégsem valószínű, hogy a kimondhatatlan nevű magyar település romlatlan egyszerűsége – de nevezhetjük provincializmusnak is – csábította a mettlachi székhelyű Villeroy & Boch (VB) cég akkori vezetőjét az Alföldi Porcelángyár privatizációjára.
A 2001-ben mintegy 1 milliárd eurós éves árbevételű VB a mai napig családi vállalkozás maradt, a vezetői székben is mindig a sokágú család egyik sarja ül – s ez mindenféleképpen jelent egyfajta különlegességet a multinacionális vállalatok többségéhez képest -, de a nemzetközi befektetések beindítása tudatos és a hosszú távú versenyképesség fenntartását szolgáló döntés volt. Az Alföld Porcelángyár Rt.-re kiírt 1992-es privatizációs tender a lehető legjobb pillanatban érkezett a Saar-vidéki kerámiagyártó számára, hiszen a nemzetközivé válás igénye és a kelet-európai átalakulás adta lehetőségek így találkozhattak egymással.
NEMZETKÖZI TERJESZKEDÉS. “A Villeroy & Boch mindig is nemzetközi cég volt, hiszen Európának abban a szögletében alapították, amelyik az elmúlt évszázadok viharaiban nagy rendszerességgel tartozott más és más állam fennhatósága alá” – mondja Krausz András, a hódmezővásárhelyi leányvállalat elnöke. A vállalat 1988-ban megkezdett új filozófiája értelmében azonban már nem volt elegendő az európai piacok összeolvadásában részt venni, hanem a globalizáció kihívásaival is szembe kellett nézni. Így került sor számos stratégiai akvizícióra, ennek eredményeképpen ma már 12 európai országban és 21 üzemben gyártanak VB-termékeket.
A hódmezővásárhelyi projekt volt az első jelentős kelet-európai akvizíció, s kapacitását tekintve az Alföld Porcelángyár a mai napig a cégcsoport legnagyobb üzeme a szaniter üzletágban. A német tulajdonos az elmúlt 10 évben mintegy 50 millió eurót invesztált a magyarországi gyártásba, s ezzel elérte, hogy több mint duplájára növekedjen a termelés. Míg 1992-ben 764 ezer darab szaniterterméket állítottak elő Hódmezővásárhelyen, addig ma már közel 1,6 milliós a kapacitás, s azt szinte teljesen ki is használják. A másik nagy termékcsoport, a burkolólapok esetében is hasonló a növekedés: 1,9 millió négyzetméterről 3,1 millióra ment fel a termelés mennyisége.
A fő termék azonban a szaniter – hangsúlyozza Krausz, hiszen itt 75 százalékos a VB magyarországi piaci részesedése. A csempék és padlólapok gyártása is fontos, hiszen ma már a fogyasztó megköveteli, hogy a gyártó teljes fürdőszobára kiterjedő koncepcióval álljon elő, de a 8 százalékos piaci jelenlét behatárolja a lehetőségeket.
Bár Hódmezővásárhely is képes a magas minőségi igények kielégítésére is, az itt készülő szaniter termékek zöme a tömegpiacra készül, s maga az Alföldi márkanév – amelyet 2002-ben “áramvonalasítottak” – a megbízható és megfizethető árut szimbolizálja. Egyetlen magyarországi gyártó lévén a szaniter esetében azonban nem meglepő a dominancia, de miután a termelés 35 százaléka marad csak belföldön, ez az üzemág is a konszern globális érdekeinek kiszolgálója. A központ és a helyi menedzsment együttműködése eredményeképpen alakul ki, hogy a szinte teljesen lekötött kapacitású gépsorokon milyen márkanevű és milyen tervezésű mosdó vagy WC készül el.
LUXUSRA KONCENTRÁLVA. Technológiai szempontból szinte mindegy, hogy milyen minőségű terméket készít a gyár, mind a Villeroy & Boch márkájú felső piaci kategóriát jelentő szaniter, mind pedig a lényegesen olcsóbb fogyasztói árú Alföldi közel ugyanannyi ráfordított munkaórát, anyagot és energiát igényel. A tulajdonosok és a hódmezővásárhelyiek érdeke egyaránt az, hogy minél nagyobb arányban készítsenek magasabb minőségű árut, hiszen így jövedelmezőbb a magyarországi termelés. Csakhogy a magyar munkaerő még mindig lényegesen olcsóbb, s ezért a konszern szaniterkapacitásának mintegy 40 százalékát adó alföldi gyár ma még inkább a tömegtermelésben vesz részt.
Csakhogy időközben – például a forint-erősödés következtében – jelentősen drágult is a magyarországi gyártás. Egyebek mellett ennek ellensúlyozására a VB még keletebbre vonult és a romániai Lugosban a Mondial nevű vállalatot is megvásárolta, létrehozva egy a magyarországinál ugyan kisebb, de annál olcsóbb gyártóhelyet. Szó nincs azonban arról, hogy a Mondial belépése Hódmezővásárhely végét jelentené – bizonygatja a cég magyarországi elnöke. Amikor 1992-ben megvetette a lábát a VB Magyarországon, akkor egyrészt piacot vásárolt, másrészt a nyugati piacait kívánta kedvezőbb árú termékekkel bővíteni, ezáltal a német és francia üzemek a magas munkaerőköltségekkel is megtérülést biztosító termékekre koncentrálhattak. Ugyanez zajlik le most, tíz évvel később Magyarország és Románia viszonylatában, a magyar üzem érdeke is, hogy az egyre élesebbé váló piaci helyzetben az árversenyt is bírja.
A magyarországi üzem termelésének mintegy kétharmada megy exportra, s hasonló az arány konszernszinten is: a VB forgalmának 66,1 százalékát (644,5 millió euró) tette ki a nemzetközi üzlet és csak 33,9 százalékra rúgott a németországi rész 2001-ben. Ráadásul nemcsak a súlya csökken a német eladásoknak, hanem abszolút értékben is egyre kisebb a VB hazai piaca, tavalyelőtt 7,5 százalékkal estek vissza az értékesítések. Mindeközben Kelet-Európa a VB üzletében egyre fontosabb tényezővé válik: 2001-ben a forgalom 8,4 százalékát adta az itt realizált bevétel, amely közel 40 százalékot gyarapodott 2000-hez képest. Hosszú távra tervez a VB Magyarországon – állítják egybehangzóan Mettlachban és Hódmezővásárhelyen. Szó sincs tehát pusztaromantikáról.
