Négy évvel ezelőtt Kínának több nemzetközi közgazdász katasztrófa-forgatókönyvében is főszerep jutott. Dél-Korea, Thaiföld, Indonézia és Oroszország súlyos valutaválságon ment éppen keresztül, aminek a hatása Dél-Amerikára is átterjedt. Mindezek nyomán vészesen lelassult a korábban csúcssebességen pörgő kínai exportgépezet, az ország feldolgozóipari vállalatai pedig a kormányt ostromolták, hogy tegyen valamit. Azt sürgették, hogy Peking mielőbb számottevően értékelje le a jüant, s így javítsa a versenyképességet. Éppen ez volt viszont az, amitől a közgazdászok féltek, mondván: a lépés újabb pusztító devalvációs hullámot indítana be világszerte, és még jobban elmélyítené a globális pénzügyi válságot. A pekingi kormány hosszan mérlegelt, majd a világ nagy megkönnyebbülésére úgy döntött, hogy a kínai fizetőeszközt továbbra is a dollárhoz rögzíti 8,28 jüanos árfolyamon.
Behajózásra váró kínai áru. Mindent, mindenhová, minden mennyiségben.
NYOMÁS. Újabban ismét nyomás nehezedik Pekingre, hogy tegyen valamit az azóta is a 8,28-as dollárárfolyamon tartott jüannal. Csakhogy a helyzet ma egészen más. A kereskedelmi partnerek, mindenekelőtt az Egyesült Államok és Japán, azt sürgetik, hogy Kína engedje erősödni a nemzeti valutáját. A kínai gyárak ugyanis olcsó termékekkel árasztják el a világot, a televízióktól és DVD-lejátszóktól a bicikliken át a gyerekpizsamákig. Miközben a világgazdaság nagy része gyengélkedik, az ázsiai ország exportja az idén eddig 20 százalékkal bővült, GDP-je pedig közel 8 százalékos éves ütemben gyarapszik. Kínán belül a túltermelés miatt az ipari termelői árak 7, a fogyasztói árak 10 százalékkal alacsonyabbak az öt évvel ezelőtti szintnél.
Mindez persze áldás az amerikai fogyasztók többségének. A Kínából származó importáruk hozzájárultak ahhoz, hogy az Egyesült Államokban mérsékelt maradjon az infláció. Feldolgozóipari nagyhatalommá nőve Kína a korábbiaknál stabilabb kapcsolatokat épít ki más országokkal.
Mögöttem az elődöm
Csiang Cö-min. Nem tűnik el November 15-én a kínai állami televízió valamenynyi híradása Csiang Cö-min elnök nevével kezdte az ország új vezetésének névsorát. Történt mindez annak ellenére, hogy az államfő éppen a Kínai Kommunista Párt (KKP) kongresszusának aznapi ülésén mondott le a főtikári posztjáról utódja, az 59 éves Hu Csin-tao javára. Mi több, előző nap a politikai bizottság legfőbb döntéshozó testületéből, a hétről kilenc fősre bővített Állandó Bizottságból is távozott, illetve egyértelművé tette, hogy az Országos Népi Gyűlés márciusi ülésén az elnöki hivataltól ugyancsak megválik. Kijelölt utódja ezen a poszton is Hu Csin-tao.
A televízió gesztusa korántsem a hírek iránti érzéketlenség jele, de nem is a még hivatalban lévő államfőnek, vagy a kínai hadsereg élén még évekig megmaradó főparancsnoknak kijáró tisztelet csupán. Csaing Cö-min szerepeltetése az első helyen a pekingi politikai rezdüléseket jól ismerők szerint híven mutatja, hogy a 76 esztendős politikus hivatalosan a háttérbe vonul ugyan, valójában azonban továbbra is ő akarja a kezében tartani Kína kormányrúdját. Persze amennyiben Hu Csin-tao nem értett volna ebből a finom célzásból, kapott sokkal egyértelműbb figyelmeztetéseket is. Míg Csiang a pártkongresszus óta változatlanul meghatározó szereplője a kínai közéletnek, Hu a The Wall Street Journal Europe szerint szinte eltűnt a hírekből. Csiang küldöttségeket fogadott Ukrajnából, Dél-Koreából, Finnországból, az Egyesült Államokból és Oroszországból, sőt, erre a hétre Vlagyimir Putyin elnök volt hivatalos hozzá, Húval viszont csupán Tarja Halonen finn államfő találkozhatott, hiába volt rá kíváncsi mindegyik vendég. Sokatmondó jel az is, hogy tárgyalásain Csiang minduntalan hangsúlyozza személyes érdemeit, amiért – Kína történetében először – rendezett körülmények között adja át a hatalmat.
Valóban átadja? A válasz határozott igen, nyugdíjba azonban nem vonul. Miután a novemberi kongresszuson forradalmi változásokat indított el – többek között elérte, hogy a Kínai Kommunista Pártnak ezentúl akár vállalkozók is tagjai lehetnek -, esze ágában sincs tétlenül szemlélni a történet folytatását. Ennek megfelelően az állandó bizottság visszavonuló tagjai közül egyedül ő kapja továbbra is a testület üléseinek jegyzőkönyveit. Hu Csin-taónak tudnia kell: Kínában márciustól ő ugyan az első számú vezető, de még jó ideig aligha születhet komoly döntés a csupán a második helyig “hátráló” Csiang Cö-min nélkül.
A kínai árak máris az egyensúly megbomlásához vezetnek a fejlődő világban. Mexikóból például egész iparágak települnek Kínába. Délkelet-Ázsia legtöbb országában meredeken visszaestek az új feldolgozóipari beruházások. A japán autógyárak már azt tervezgetik, hogy Kínából fognak exportálni. Ugyanakkor az onnan érkező olcsó fogyasztói javak és élelmiszerek áradata szorult helyzetbe hozza a japán termelőket. Kuroda Haruhiko japán pénzügyminiszter-helyettes a minap úgy nyilatkozott, hogy egyre fejlettebb termékeivel “Kína deflációt fog exportálni más ázsiai országokba”.
DRÁGÍTÁS. Kuroda abban látná a megoldást, ha Peking felértékelné a jüant. Hsziang Huaj-cseng kínai pénzügyminiszter szerint Washington ugyanezt szorgalmazza. Az elgondolás az, hogy drágábbá kellene tenni a kínai termékeket, ami aztán fékezőleg hatna az exportra.
Ám a dolog korántsem megy ilyen egyszerűen. Kína versenyképessége annyira jelentős, hogy egy szerényebb felértékelésért könnyűszerrel kompenzálni tudna. Gyakorlatilag kimeríthetetlen mennyiségben áll rendelkezésre a havi százdolláros munkaerő. Emellett az idén 50 milliárd dollár külföldi működő tőke áramlik az országba, aminek nagy részéből amerikai, japán és európai multik építenek korszerű üzemeket. A beruházásoknak köszönhetően javul a kínai ipar színvonala: a termelékenység a jegybanki statisztika szerint évi 4 százalékkal nő.
A jüan erősödésének volna még egy velejárója, nevezetesen a kínai vállalatok olcsóbban importálhatnának nyersanyagokat és gépeket azért, hogy exportra gyártsanak. Az importoldalon elért költségmegtakarításaikat egyszerűen megjelenítenék az exportcikkekben.
Ahhoz, hogy a helyzet számottevően megváltozzon, 25 százalékos felértékelésre volna szükség. Ez azonban pénzügyi válságot idézne elő Kínában: az export visszaesése elsöpörné a leggyengébb gyártókat, és megingatná a bankrendszert, amely már most is 700 millió dollár kétes kinnlevőség alatt görnyed. Valószínűleg szociális válság is bekövetkezne, hiszen milliók veszítenék el állásukat.
Ráadásul az sem egyértelmű, hogy szabad lebegtetés esetén a jüan bizonyosan erősödésnek indulna. Néhány közgazdász pedig, tekintettel a rossz hitelek nyomasztó problémájára, egyenesen a mostaninál is gyengébb jüant tartana célszerűnek.
Az árfolyam-módosítás kockázataival az Egyesült Államokban is tisztában vannak. Paul A. Volcker, az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed volt elnöke közelmúltbeli kínai útján arra figyelmeztetett, hogy a jüan felértékelése spekulációs lázat váltana ki, s az “komolyan ártana a gazdasági fejlődésnek”. “Kínának folytatnia kell azt a politikáját, hogy fenntartja az amerikai dollárhoz kötött stabil árfolyamot” – szögezte le Volcker.
ERŐSÍTETT HATÁS. Nem szabad szem elől téveszteni azt sem, hogy a Kína-hatást egyéb, attól független tényezők is erősítik. “Bár a japán importnak a tíz évvel ezelőtti 6 százalékkal szemben ma már 16 százaléka származik Kínából, ez még mindig csupán a japán GDP 1,6 százalékának felel meg” – mutat rá Fred Hu, a Goldman, Sachs & Co. ügyvezető igazgatója. Az olcsó import alacsonyan tartja a fogyasztói árakat, ám a japán defláció elsődleges oka Tokió hibás monetáris politikája, amely sem az üzleti beruházásokat, sem a fogyasztói kiadásokat nem tudja ösztönözni. E téren Kína akár segítséget is jelenthet. Marcus Noland, az amerikai Institute for International Economics munkatársa arra hívja fel a figyelmet, hogy a japán piacnak azokban a szegmenseiben, ahol a kínai import lenyomja az árakat, valójában erősödik a fogyasztás. “Ez növeli a reáljövedelmeket Japánban” – jegyzi meg Noland, hozzátéve, hogy az Egyesült Államok számára pedig “makrogazdasági tekintetben kedvezőek” a csökkenő importárak.
A kínai exporthenger kétségkívül sok zavart fog még okozni a globális gazdaságban. Gyors megoldásokra azonban hiba lenne számítani. A kínai defláció mindaddig megmarad, amíg nem lassul le az emberek áramlása a falvakból a városokba, azaz nem szűkül az olcsó munkaerő kínálata – márpedig ez még évtizedekig eltarthat.
