Fekete szerda néven vonult be a német gazdaságpolitika történetébe november 13-a, amikor egyetlen nap alatt három csapás is érte Gerhard Schröder kancellárt és kabinetjét. Hans Eichel pénzügyminiszter bejelentette, hogy pótköltségvetésre lesz szükség, az Európai Bizottság szankciókat helyezett kilátásba a túlzott költségvetési hiány miatt, végül az öt bölcs néven ismert, független közgazdászokból álló tanácsadó testület borúlátó előrejelzéseket tett közzé a következő évre vonatkozóan. Mindez alighanem megerősítette a kancellárt abban, hogy a 13-as neki sem a szerencseszáma.
ÖT BÖLCS BÍRÁL. “Nem ciklikus lehűlés, hanem belső strukturális okok miatt stagnál a német gazdaság, ezért a reformok további halogatása életveszélyes lehet” – állítja az öt bölcs, az a testület, amely 1963 óta minden évben november közepéig közreadja jelentését a gazdaság állapotáról, s megfogalmazza javaslatait a kormány számára. Az ez évi értékelés megerősítette, hogy a német gazdaság az idén minden kormányzati optimizmus ellenére csupán 0,2 százalékkal nő majd, ráadásul még jövőre sem várható számottevő fellendülés. Márpedig a prognosztizált 1 százalékos növekedés aligha lesz elég ahhoz, hogy javítson az egyre borúsabb foglalkoztatási mutatókon. A 4 milliós munkanélküliség ugyanis – amit a jobboldal a választási kampányban unos-untalan Schröder orra alá dörgölt – továbbra is nő: 2003-ban már 4,17 millió állástalant tartanak majd számon. A közgazdászok ezt a problémát mintegy külön is aláhúzták, amikor a szociáldemokrata kormány gazdaságpolitikáját kritizálva a hosszú stagnálás okát nem kis részben a foglalkoztatáspolitika, a szociálpolitika és a bérpolitika tökéletlenségére vezették vissza. Takarékosságra és a kiadások visszafogására intették a kormányt: 20 pontba foglalt reformjavaslatuk a munkaerőpiac rugalmasabbá tétele mellett a bérszint csökkentését és a szociálpolitikai védőháló lazítását vetíti előre. A reformok határozott véghezvitele nélkül ugyanis az ország nem lesz képes kilábalni a jelenlegi mélypontról.
Bankok a lejtőn
Németország legnagyobb bankja, a korábban a világ legnagyobb pénzintézetei közé sorolt Deutsche Bank novemberben tette közzé harmadik negyedéves, fölöttébb kijózanító adatokat tartalmazó jelentését. A pénzintézet a korábbi várakozásokban szereplő 721 millió euró helyett már csupán 129 millió euró nyereséget vár az idén. S ami különösen szomorú, ezzel az eredményével még mindig a legsikeresebbnek mondható az országban. A másik két nagy, a HypoVereinsbank (HVB) és a Commerzbank ugyanis előreláthatólag veszteséggel zárja az évet, nem beszélve a Dresdnerről, amely sorozatos elbocsátásokkal próbálja megoldani súlyos pénzügyi gondjait. A kiábrándító eredmények egyenes következménye a befektetői bizalom megingása: a Deutsche Bank részvényei a tőkepiacon máig megközelítőleg 30 százalékot, a HVB papírjai pedig 60 százalékot vesztettek értékükből.
A bankrendszer igen érzékenyen reagál a gazdaság megtorpanására, ennek legfőbb oka az ország vállalati struktúrája. A vállalatok többsége ugyanis kis- és középvállalkozás, amelyek nem annyira a tőkeemelésre, sokkal inkább a banki kölcsönökre építik jövőjüket. A nehezebb időszakokban – mint amilyen a mostani is – nemcsak az okoz gondot, hogy csökkennek a beruházások, és ezáltal a hitelfelvételi kedv, hanem az is, hogy sokan tönkremennek, és nem tudják fizetni adósságuk részleteit. Elemzők szerint a vállalati csődök száma 2002-ben elérheti a 35 ezret, jövőre pedig akár a 45 ezret is, ami jócskán hozzájárul a pénzintézetek gyatra eredményeihez. Utóbbiak viszont elértéktelenítik a banki részvényeket, válaszul a pénzintézetek elveszítik a befektetők bizalmát. Következésképpen nem tudnak a korábbi kondíciókkal hitelezni, vagyis piaci versenyképességük is romlik. Nem véletlen, hogy az állami költségve-tésből támogatott tartományi pénzintézetek, a landesbankok, kedvezőbb kamataikkal egyre több ügyfelet csábítanak el az óriás magánbankoktól. A probléma csak az, hogy ezek az állami források végesek, hiszen az állam sem képes a végtelenségig a piacinál kedvezőbb kondíciókat biztosítani, főleg a jelenlegi költségvetési hiány mellett.
A költségvetési szabályok megszegése miatt tehát az Európai Bizottság valószínűleg pénzbírsággal sújtja Berlint. Még akkor is, ha ezt az intézkedést sok közgazdász illogikusnak tartja, elvégre ezzel az unió csak további terheket rak egy amúgy is nehéz helyzetben lévő országra. Számos szakértő ezért azon a véleményen van, hogy a stabilitási és növekedési paktum ezen a téren kiigazításra szorul. Németországon azonban ez már nem segít – nem kerülheti el a szerződés szerinti büntetést -, sőt a jelenlegi gazdaságpolitika mellett valószínűleg jövőre is hasonló büntetésre számíthat, hiszen a deficit 2003-ban az előrejelzések szerint 3,3 százalékra rúg majd.
ÚJABB ADÓK. A kibillent egyensúly egyik oka az, hogy a recesszió jócskán megcsapolta az adóbevételeket – a kormányzati várakozásoknál éves szinten mintegy 16 milliárd euróval kevesebb folyik be az idén az államkasszába -, Hans Eichel emiatt találta szükségesnek pótköltségvetés bevezetését. A választásokat megelőzően a szociáldemokraták kerülték az adózás kérdését, arra azonban senki sem számított, hogy megszorító intézkedések helyett az új ciklus újabb adókat hoz. A pénzügyminiszter ugyanis a jövő évtől az értékpapír- és az ingatlan-befektetésekre egyaránt nyereségadót szándékozik bevezetni, mindezt a kancellár beleegyezésével. Meglepő, hogy Eichel ezt a növekedést köztudomásúan inkább visszafogó, mintsem élénkítő eszközt választotta a deficit csökkentésére, felkeltve számos érdekcsoport ellenszenvét, nem beszélve arról, hogy a lépés a kisvállalkozások és a kisbefektetők megtakarításait is veszélybe sodorná.
A munkaerőpiac reformját a Schröder-kabinet szintén felemásan oldotta meg – pontosabban elodázta. Szemet hunyva afelett, hogy a magas munkanélküliség legfőbb oka – és a gazdaság döntő strukturális problémája – a túlzottan nagy munkaerőköltség és a munkaerőpiac túlszabályozottsága, a kancellár által a probléma megoldásával megbízott Hartz-bizottság a szövetségi munkaügyi hivatal munkájára és a munkaközvetítés rendszerére koncentrált, nagyszabású reformok felvázolására nem vállalkozott. Ám a szociáldemokrata vezetés legnagyobb hibája: nemcsak, hogy nem szánta el magát számottevő reformokra, de az adott helyzetben teljesen irreális módon éppen a nyugdíjjárulékok emeléséről hozott döntést, miközben az egyre nehezebben fenntartható egészségbiztosítási rendszerhez nem nyúlt hozzá. Ezzel további terheket rótt a vállalatokra – egyben az államra is -, hiszen a német társadalom mindinkább öregszik, így a jelenlegi nyugdíjrendszer túl költségessé vált, miközben az egészségbiztosítási rendszer is egyre nagyobb mértékben a magánbiztosítók segítéségére szorul. 
HALMOZZÁK A HIBÁKAT. A szociáldemokraták és a Zöldek koalíciós szerződésének első mondata a következő: “A mi Németországunk elég bátor ahhoz, hogy változtasson.” Ez a vezérgondolat azonban, úgy látszik, elkerülte az aláíró politikusok figyelmét. A jelenlegi vezetés a beígért reformok helyett a régi úton halad előre, hibát hibára halmoz, s mindezzel elérte, hogy népszerűsége mára rég nem látott mélypontra zuhant. A szociáldemokraták támogatottsága november közepére majdnem 30 százalékig szállt alá, pedig a szeptember 22-i választásokon még a voksok 38,5 százalékát szerezték meg. A Zöldek pedig, mely párt korábban a leglelkesebben tolta előre a reformok szekerét, most a háttérbe szorult, nem viszi kenyértörésre a dolgot a nagyobbik koalíciós partnerrel. A választásokon a szociáldemokratákkal azonos eredményt elérő kereszténydemokrata/keresztényszocialista szövetség (CDU/CSU) pártjai ellenben az utóbbi másfél hónapban számottevően javítottak népszerűségükön: ma a választók 46 százaléka inkább őket látná szívesen az ország élén.
Két hónappal a választások után Németország továbbra is Európa “betege”. Az ország a világgazdasági versenyben egyre jobban lemaradni látszik, és a kilátások sem túl fényesek. A berlini vezetés pedig a jelek szerint ezt vagy nem veszi észre, vagy nincs elég bátorsága a változtatáshoz – csakhogy ezzel éppen saját pozícióját gyengíti tovább.
