Földünk legnagyobb lélekszámú országában, iKínában véget ért a vezetőváltás szertartása. Új korszak kezdődik. Ám, hogy ebben az újban mennyi a régi, azt egyelőre nehéz megmondani. Nem véletlenül jegyezte meg annak idején, Washington nagy „kínai áttörésének” korszakában Henry Kissinger, hogy Kína sok ezer éves történelme során „tucatnyi olyan dinasztia uralkodott, amelyek mindegyike tovább volt hatalmon, mint az Egyesült Államok egész eddigi történelme”.
Úgy tűnik, Mao halála óta a kínai kommunista vezetés átvette ezt a hagyományos, „újat úgy, hogy látszólag a régi is benne legyen” szemléletet, s eszerint dolgozta ki a hatalomváltás egy sajátos technikáját. Ez személyekre éppen úgy vonatkozik, mint intézményekre.
TERVEZETT UTÓDLÁS. Manapság „Mao Ce-tung és Teng Hsziao-ping eszméi” egyaránt érvényesnek minősülnek, holott éppen Teng volt az, akinek a nevében Kína végrehajtotta radikális reform-fordulatát. Kína most távozó vezetője, Csiang Cö-min voltaképpen Teng politikai teremtményének tekinthető. Ezt finoman azzal érzékeltették a mostani vezetőváltás során, hogy „Csiang eszméje” is része lett a kínai politikai kánonnak. Ennek lényeges új vonása a „három képviselet” tézise. Ez valójában azt jelenti, hogy a kínai kommunista párt ezentúl nemcsak a munkások és a parasztok, hanem az úgynevezett „haladó termelési erők” – értsd: az új kínai vállalkozói réteg – pártjának is tekintendő. Ugyanakkor azonban a hivatalos kánonban a „három képviselet” gondolatát még nem kapcsolták össze Csiang Cö-min nevével, egyelőre tehát nem lépett a kínai történelmi hierarchiában Mao és Teng oldalára.
Ugyanezt a sajátos technikát példázza, hogy a kínai párt új főtitkára és majdan automatikusan Kína elnöke és vezetője az a Hu Csin-tao lett, akit még Teng szemelt ki a most lelépő főtitkár utódjának. Tehát évtizedes „előretervezésről” lehet beszélni. Hasonló módszert alkalmazott Csiang Cö-min. Az általa kiszemelt „trónörökös-jelöltet beválasztották a párt állandó bizottságába, azzal a félre nem érthető céllal, hogy majd egyszer, újabb évtized(ek) múltán netán a rég halott Teng által kiszemelt jelenlegi főnök utódja legyen.
A személyi mozgás más jelei is tükrözik ezt a bolsevik típusú módszerektől látványosan különböző, szinte Konfucius gondolatvilágát idéző politikai gyakorlatot. Amikor például Teng távozott a hatalomból, a párt katonai bizottságának vezetését megtartotta. Ezzel lemondása után is olyan hatalmi pozíciót tartott meg, amelyet az állam- és pártvezetői poszttal szinte azonosnak tekintettek. Pontosan ezt a módszert követte most Csiang. Ő is a katonai bizottság élére került. Hu, aki most válik Kína első emberévé, eddig a katonai bizottság alelnöke volt. Azaz, már most sejteni lehet: ha majd egyszer maga is átadja helyét egy utódnak (nyilván Csiang fentebb említett jelöltjének), akkor ő is a katonai bizottság élére kerül…
„KÍNAI KAPITALIZMUS”. A „régi jelenléte az újban” jellegű hatalomváltási technika tekinthető annak a módszernek, amellyel Kína több mint negyedszázada, tehát Teng korszaka óta kegyetlen politikai leszámolás nélkül, a feladat gigantikus méreteihez képest viszonylag simán, a megrendítő válságokat elkerülve vált a XXI. század potenciális világhatalmává. És nem mellékesen: e technika felhasználásával tudták megkezdeni az átmenetet a kínai típusú szocializmusból egy kínai típusú „kapitalizmus” irányába (az idézőjel azért indokolt, mert egyelőre senki sem tudja még érvényesen meghatározni a Kínában születő új társadalmi formáció igazi jellegét).
A Financial Times pekingi tudósítója kínai forrásokra hivatkozva vállalkozott arra a meghatározásra, hogy a mostani fordulat „vízválasztó a kínai pártnak a tekintélyuralmi kapitalizmus irányába tartó fejlődésében”. A hongkongi tudományegyetem filozófiai szakának vezető professzora pedig úgy nyilatkozott, hogy „most integrálta hivatalosan a kínai párt a középosztályt”.
Ennél többet egyelőre nem tudunk. Legfeljebb csak azt: eddig a modern kínai történelem minden eseményének igazi jelentőségét a világ csak utólag, nem csekély távolságból visszatekintve tudta megítélni.
