Mi lesz a német X-nap után? – szólt a költői kérdés a múlt heti jegyzet címében. Még most sem lehet pontos választ adni erre a kérdésre. Az általános várakozás eleve az volt, hogy a háború utáni bonni köztársaság, majd az egyesülés utáni berlini köztársaság történetében még soha nem látott szoros választási eredmény lesz. Arra azonban senki sem gondolt, hogy a választásokat követő napon, majd’ 60 millió voks leadása után, a hírügynökségek arról számolhassanak be: a két nagy rivális között mindössze 9 ezer szavazat döntötte el az elsőbbséget. A hivatalos végeredményre ugyan éppen a tized százalékokban kifejezett különbség miatt még október 9-ig várni kell, de a legfőbb tanulságokat már most le lehet vonni, s fel lehet rajzolni a legvalószínűbb kormányalakítási változatokat is.
Ami a tanulságokat illeti, múlt heti, nyilván téves kombinációkat is tartalmazó jegyzetem egy mondata feltétlenül igaznak bizonyult. Ez így hangzott: “Budapestről nézve a lényeg az, hogy mindenki a közép körül tömörül. Csak egy biztos: Németországot a középről fogják kormányozni.” Valóban: a német választási kampány kiélezett finisében, amikor az érzelmek és a politikai agresszivitás azokon a tájakon félévszázada ismeretlen méreteket öltött, ártalmasnak bizonyult minden olyan akció vagy nyilatkozat, amely áttörte ennek a “középnek” a határát.
HIBÁRA HIBA. A szociáldemokraták behozták hátrányukat és kicsiny, de határozott fölényt szereztek az árvízi probléma kezelésével, továbbá Washington iraki háborús terveinek elutasításával. Amikor azonban Schröder igazságügyi minisztere, Herta Dauber-Gmelin asszony egy vidéki gyűlésen azt mondta, hogy Bush csak belső problémákról akarja elterelni a figyelmet, s hogy ezt a módszert már Hitler is használta – ez túlment minden, a józan politika számára elfogadható határon. Ezzel, éppen az utolsó napokban, megtört Schröderék pozíciójavulásának lendülete.
A másik oldalon, a konzervatív CDU/CSU is elkövette azt a hibát, hogy kancellárjelöltje átlépte a klasszikus középpolitika határait. Stoiber (egyébként nem sikertelenül) azzal töltött egy esztendőt, hogy a közvélemény előtt megszabaduljon “őskonzervatív” imázsától és a “közép” politikusaként jelenjék meg. A finisben váratlanul taktikát váltott, s megpróbálta mobilizálni a CSU hagyományos, radikálisan jobboldali követőit. A bevándorlás teljes leállítását és a “Németországban élő iszlám aktivisták ezreinek kiutasítását” követelte, valamint azt, hogy a “biztonság növelése érdekében” az útleveleket és vízumokat ujjlenyomattal lássák el.
Ez a hirtelen fordulat lehetetlenné tette az SPD-miniszter által elkövetett katasztrofális hiba teljes kihasználását.
Így történt, hogy egy nappal az urnák lezárása után a CDU/CSU 38,5 százalékon állott, az SPD pedig 38,3 százalékon.
ZÖLDEK FEL, FDP LE. A kormányalakítás lehetőségét is a közép határainak áttörése döntötte el, mégpedig a kéttized százalékos hátrányban lévők javára. Az SPD potenciális partnere, a Zöldek pártja ugyanis Németország legnépszerűbb politikusának, Joschka Fischer külügyminiszternek a vezetésével hibátlan és mérsékelt választási harcot vívott, fenntartva minden hagyományos követelést, de óvakodva minden szélsőségtől. Így történetének egyik legjobb eredményével végzett: 8,6 százalékot ért el.
A másik oldalon a CDU/CSU lehetséges partnerének, az üzleti körökhöz kapcsolódó liberális pártnak (FDP) az elnökhelyettese, Möllemann viszont antiszemita tirádáival a lehető legdurvábban átlépte a középpolitika határait. Az eredmény: az FDP mindössze 7,4 százalékot szerzett. Ez azt jelenti, hogy noha e pillanatban a CDU/CSU látszik a Bundestag legerősebb frakciójának, az új kormány megalakításra az SPD-Zöldek szövetségnek, tehát az eddig kormányzó koalíciónak van több esélye. Erre azonban ma már nem lehet leszűkíteni a lehetőségeket. A német gazdaság problémái szerkezeti reformok után kiáltanak. Mindenekelőtt a munkaerőpiac reformja után, amely feltételezi a pozícióharcot a nagyhatalmú szakszervezetekkel. Ezt pedig csak egy (1966 és 1969 között már egyszer kipróbált) nagykoalíció vállalhatná magára. Ezt a változatot helyesebb lett volna talán feltételes módban írni. A politikai és személyi feltételek olyanok, hogy ezt a lehetőséget nem fogják választani. Marad a vörös-zöld változat.
