Csak kapkodta a fejét a legutóbbi választások jámbor szereplője és egyben szenvedő alanya, a közrendű állampolgár, mert ilyet még nem pipált: acsarkodással, rágalmazásokkal, durva hangsúlyokkal kísért szégyenteljes kampányt.#<# A szembenálló felek - vagy közülük legalábbis némelyek - azt a benyomást kívánták kelteni, hogy egyenesen élet-halál kérdése, ki fog győzni. A közéletet, a gyűléseket, a tömegkommunikációt mindinkább a gyűlöletbeszéd uralta, s az ellenfelet hazaárulóknak, ördögöknek vagy legalábbis ördöggel cimborálóknak igyekeztek feltüntetni.
IDŐSZERŰ PROBLÉMA. Így hát felesleges bizonygatnunk a Gyűlölet és politika című tanulmánykötetnek időszerűségét. A huszonöt, többségében magyar szerző dolgozatának gyűjteménye történelmi, szociológiai, pszichológiai, politológiai megközelítésben, sokféle nézőpontból tárgyalja, elemzi ezt a szerteágazó kérdéskört, és bemutatja a politikai gyűlöletkeltés természetrajzát, mechanizmusát, céljait, érvrendszerét. Bizonyító példái jó részét a hazai közéletből veszi. A szerkesztők – nyilván nem véletlenül – adósok maradtak a mondandók lényegét összegző összefoglalással, valamint a következtetések, tanulságok levonásával. Ezt a recenzens sem pótolhatja, csupán arra törekedhet, hogy e színvonalas értékelések alapján néhány észrevételt tegyen a politika és a gyűlölet közötti kapcsolatról.
Kezdjük a legújabbkori hazai történelemben legkevésbé sem osztály- és pártalapú gyűlöletbeszéddel, amely a szovjet rendszerből és ideológiából származtatva a pártellenség-osztályellenség fogalmának bevezetésével főként a Rákosi-rendszer éveiben játszott súlyos áldozatokkal járó, gyászos szerepet. Noha “az osztályharc napról napra éleződik” egykoron hangoztatott sztálini tétel régóta hamisnak bizonyult, ámde – őszinte sajnálatunkra – “a pártalapú gyűlöletbeszéd önálló életre kelt, és a bolsevik rendszer eltűnésével egyáltalán nem szívódott fel, sőt a politikai beszéd része maradt” (Gerő András). Mi is magyarázza a gyűlöletbeszéd elterjedését? A válasz: a gyűlöletbeszédet részben felülről gerjesztik szélsőjobboldali csoportok hideg, számító, hamis ideológiák, érvek felhasználásával. Másrészt leleményesen kihasználják a társadalom egyes csoportjaiban tapasztalható tehetetlenségérzést, reményvesztettséget, valamint a lecsúszástól való, gyakran indokolt félelmet. Ez lesz azután a táptalaja az indulati, hamis előítéletekre támaszkodó hétköznapi rasszizmusnak (Hegedűs Zsuzsa).
Ahhoz persze, hogy a gyűlöletbeszéd hatásosan “működjön”, célszerű gyűlöletkép is szükségeltetik. Ehhez nélkülözhetetlenek az ügyesen megválasztott célok, az ezeket szolgáló tetszetős érvek és módszerek. Az “ideológiai” alátámasztás fontos részét az összeesküvés-elméletek képezik, amelyek valójában “laikus társadalomtudományi vagy politikai magyarázatok, modern mítoszok, népmesék vagy városi legendák, amelyek nem ellenőrizhetők, nem cáfolhatók, hiszen titkosak, alapjuk a konspiráció” (Koltai Pál). Jellemző példa: a szociálliberális összeesküvés a nemzeti érdekek ellen az ország kiárusítására, a sajtó feletti uralomra. Avagy a nemzetközi (zsidó) tőke összeesküvése a hazai ipar felszámolására, a magyar föld idegen kézbe adására. A közismert összeesküvés-elméleteket szélsőjobboldali, populista érvelési technikákkal terjesztik és népszerűsítik, meghatározva ezzel a gyűlöletbeszéd tartalmát is.
A jobboldali szélsőségesek könnyen emészthető magyarázatai kétségtelenül hatásosak: sokan elhiszik, hogy a liberalizmus felelős a globalizációért, az idegenek vagyonszerzéséért, a silány tömegkultúra elterjedéséért, valamint a tömeges elszegényedésért, a kiváltságosok meggazdagodásáért. A gyógymód – szerintük – egyszerű: pellengérre kell állítani a magyar nép ellenségeit, a nemzeti vagyon kiárusítóit, a munkakerülőket, és természetesen a kommunistákat, s velük együtt a kommunista rezsimmel kollaborálókat (Kriza Borbála). Nem illendő azonban mindenkit, akit gyűlölni kell, egyszerűen néven nevezni. Egy Európába igyekvő országban rosszul hangzik például a “náci-szoci-bolsi-komcsi” jelmondat hangoztatása. Ezért azután jönnek a kódolt megnevezések, mint idegenszívű, idegenlelkű.
Könyvünk elemzései nagyjából két évvel ezelőtti állapotot tükröznek. Következésképpen a szerzők szemléletes példáikat a hazai szélsőjobboldali párt, a MIÉP politikájából, eszméiből kölcsönzik. S az idő tájt nem számoltak azzal, hogy éppen elsősorban a polgári Fidesz ügyes húzásai fogják elütni a MIÉP-et a parlamentbe kerülésből. Vagy mégis? “Nem a MIÉP puhult, a többiek zárkóztak fel. Hogy Kövér László komolyan gondolja-e, amiket mond, nem tudom: de a Fidesz-frakció háromnegyede felvehetné a MIÉP-es pólót” – idézi Varró Szilvia az egyik MIÉP-es képviselő 2000 szeptemberében elhangzott mondását.
HIDEGHÁBORÚS LÉGKÖR. Mindent összevéve, az a legszomorúbb, hogy a politikában, a közbeszédben, az újságokban, televízióban, rádióban a választások után is csaknem állandó műsorszámmá vált a gyűlöletbeszéd, szakadatlanul napirenden tartva a vádaskodásokat, az idegengyűlöletet. S az egyre irracionálisabbá váló, az észérvekkel szemben érzéketlen politikai életet egyre inkább valamiféle hidegháborús légkör jellemzi. Így azután e dolgozatok fő tanulsága csakis az lehet: a józan gondolkodású politikusoknak éppúgy, mint minden közembernek határozottan fel kell(ene) lépnie a gyűlöletbeszéd ellen.
