Van egy Medgyessy Péter, akit az MSZP jelöltjeként a győztes választások után a parlamenti többség májusban kormányfővé választott.#<# Ő a demokratikus köztársaság legitim miniszterelnöke. De volt egy másik Medgyessy Péter is, aki 1977 és 1982 között, a diktatúra szigorúan titkos állományú tisztjeként a magyar kémelhárításnak dolgozott. A múlt héten kiderült, hogy a két személy egy és ugyanaz.
Lehet-e a demokrácia egyik legfőbb közjogi képviselője olyasvalaki, aki korábban a III/II-es ügyosztály szolgálatában állt? Jogilag ez lehetséges. A közszereplők átvilágítása csak a III/III-as ügynökökre terjedt ki, a kémekre és kémelhárítókra nem. Az Alkotmánybíróság még 1994-ben úgy döntött, hogy az elhárítók felderítése nem következik az alkotmányos előírásokból, a törvény féloldalassága a demokráciát jogi értelemben nem veszélyezteti, az ellene való teljes körű törvényi fellépés kötelezettsége az alkotmányból nem vezethető le.
NINCS ÁLTALÁNOS MÉRCE. Ha a “jogállami minimum” nem is sérült, attól még feltehetjük a kérdést: vajon sérült-e a köztársaság erkölcse? Mert a dolog erkölcsi megítélése nem vezethető le jogszabályokból. A közmorál mindenkori állapota mögött ott van a történelem, a politikai kultúra, az emberek élethelyzete, személyes mozgástere, és még sok minden más. A politikai botrány felszínre hozta a magyar rendszerváltás jellegzetességét – a forradalmi cezúra elmosódottságát – és az új, posztkommunista demokrácia erkölcsi deficitjét. A békés, erőszakmentes átalakulás ára az volt, hogy a régi rezsim emberei is részt vettek – az akkori ellenzéki erőkkel együttműködve – az új rendszer kiépítésében. Az alkotmányos forradalom lényege abban állt, hogy a szembenálló felek a létező alkotmány keretei között, törvényeket alkotva, nem forradalmi úton valósították meg a rendszerváltozást. A jogállamban pedig fontosabb alapelv volt és maradt a jogbiztonság, mint a forradalmi hevületű igazságtétel. A magyar rendszerváltás kimondatlan konszenzusa az volt, hogy fontosabb a jövő, mint a múlt.
Ennek nyomán számítani lehetett arra, hogy a politikai elitbe nemcsak politikailag patyolattiszta figurák kerülnek be. Amikor Antall József meglátta az ügynöklistát, gyorsan letett arról, hogy átfogó tisztogatásba kezdjen: volt ügynökök ugyanis csaknem minden pártban voltak. Sejteni lehetett – ha pontosan tudni nem is -, hogy ezen az aknamezőn régi, pártállami, hidegháborús aknák robbannak majd, és azt is fel lehetett tételezni, hogy ezek politikai válsághelyzeteket, erkölcsi sokkokat is okozhatnak. Ez tehát “bele volt kódolva” az új magyar demokrácia első két évtizedének várható történései közé.
De a probléma nem elsősorban a múltban keresendő, hanem a múlttal való őszinte szembenézésben. Nem kötelező miniszterelnöknek lenni, de aki ezért a posztért harcba száll, tájékoztatnia kell múltjáról az ország állampolgárait. Horn Gyula is munkásőr volt, de ezt az 1994-es választások előtt bevallotta és a választók ennek tudatában voksolhattak rá. Lehetséges, hogy Medgyessy Péter nem a rendszert védte, hanem a hazát, de akkor be kellett volna számolnia erről. Mindaddig, amíg nem tudjuk, mit tett és mit nem, nem vagyunk abban a helyzetben, hogy akkori cselekedeteit megítéljük, mert nem adott erre lehetőséget.
De vajon elmondhatta-e ezt, ha egyszer államtitok volt? Kérhette volna-e a kampány előtt Pintér Sándor akkori belügyminisztert, hogy “titokgazdaként” mentse fel őt az államtitok megtartásának kötelezettsége alól? Kérhette volna, ám ez nem tűnik túl életszerűnek. Feltehető, hogy politikai ellenfelei tudtak erről, de mostanáig nekik sem állt érdekükben, hogy mindez kiderüljön. Mindez akkor lett fontos nekik, amikor a választást – várakozásaik ellenére – elveszítették, s amikor látták, hogy az új kormány határozottan, a korábbi jobboldali pozíciókat sem kímélve kezdett el kormányozni.
LASSÚ TISZTULÁS. Medgyessy tehát nem fedte fel titkát, mert ezt politikailag és jogilag nem tartotta kivihetőnek, és mert nem hitte, hogy ebből később baja lehet. Nem mondta el a teljes igazságot. Lehet, hogy meg kell békélnünk azzal a gondolattal, hogy a politikusok a demokráciában sem mondanak mindig igazat. A politika és az erkölcs – bár összefügg egymással – nem azonosítható. A felmérések szerint e kérdésben a társadalom többsége Medgyessy mögött áll. Szembe kell néznünk azzal, hogy a demokrácia erkölcse nem egyik napról a másikra – mintegy varázsütésre – jön létre, hanem lassabban, évek-évtizedek alatt kristályosodik ki. Ehhez kellenek az olyan fontos, tisztázó közéleti viták, mint ez a mostani volt.
