Sajátos formája a konvergenciának, amikor az ember nem közelebb kerül valamihez, hanem távolodik a céltól. Átmenetileg.#<# Ezt a népnyelv úgy fejezi ki: úgy jön, mintha menne. Az idén ez a jelenség foglalkoztatja mindazokat, akik szívükön viselik a hazai makrogazdasági mutatókat, és ezek közül is főképpen azokat, amelyek az európai Gazdasági és Pénzügyi Unióhoz (EMU) való csatlakozás kritériumaként is mérlegelendők. Nem véletlen, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozott egyebek mellett az új kormányfő "nulladik" interjúja, amelyet még beiktatása előtt a Financial Timesnak adott.
FISKÁLIS PULZUS. Az idei adatokat történelmi perspektívából szemlélve kitapinthatjuk a parlamenti demokrácia fiskális pulzusát. Ez azt jelenti, hogy az új többpárti berendezkedés kezdete óta minden választási évben nőtt az államháztartás hiánya, kivéve 1990-et, amikor a kormánypártot sem vezetői, sem ellenfelei nem tartották esélyesnek a hatalomért folyó versenyben (ha egyáltalán lehetett kormánypártról beszélni 1990 első felében). Az idei deficit miatt aggódik most a gazdasági szereplők fele, a másik oldal viszont a lehetséges következményektől tart. Mintegy a választási kampány szövődményeként még most is gyakran hallható, hogy a kormány az idei “osztogatás” ellentételezésére megszorító intézkedéseket tervez, mégpedig legkésőbb 2003 tavaszára. Valószínűleg nem kell sokáig várnunk a Medgyessy Pétert vagy László Csabát nagy bajusszal ábrázoló karikatúrák megjelenésére.
Ám ha az idei deficitet tárgyilagosan akarjuk összevetni a korábbiakkal, úgy inkább az 1998-assal, és nem az 1994-essel találunk rokon vonásokat. A Horn-kormány 1995-ben nem egyszerűen azért kényszerült drasztikus stabilizációra, mert az előző évben hangulatjavító fizetésemelésekre került sor, hanem azért, mert a magyar gazdaság akkor még nem találta meg az egyensúly felborulása nélkül járható növekedési pályát. Bokros Lajos 1995-ben valóban visszavette az előző év reálkereset-növekményét a bérből és fizetésből élő népességtől, ennek azonban a gazdaságtörténetileg egyedülálló ikerdeficit, és az ezzel összefüggő pénzügyi és politikai instabilitás volt az oka. Hasonló helyzet sem az idén, sem jövőre nem adódhat, és a későbbi szerény nominális béremelések a várhatóan nem növekvő infláció és nem erősödő forint mellett is megőrizhetővé teszik az őszre kialakuló fizetések reálértékét.
Nem kell tehát megijedni sem az idei deficittől, sem annak programozott csökkentésétől. Az elemzők a jövő évtől már gyorsabb világgazdasági növekedéssel számolnak, márpedig konjunktúra idején nemcsak hogy megengedhető, de elvárás az, hogy a költségvetés hiánya csökkenjen. A GDP-hez viszonyított deficit évi átlagban 0,6-0,8 százalékpontnyi mérséklődése önmagában nem észrevehető változás a lakosság anyagi körülményeiben.
Az új pénzügyi kormányzat a politikai ciklus végére, azaz 2006-ra célozta meg a maastrichti kritérium alatti, 2,5 százalékos hiányt. Ha netán ez nem teljesül, az sem tragédia, hiszen az időközben valószínűleg bekövetkező uniós csatlakozást a hiány mértéke közvetlenül nem befolyásolja.
A 2006-ra 2,5 százalékos szintre visszaszoruló költségvetési hiánynak körülbelül annyi a valószínűsége, mint az ugyanabban az évben bekövetkező 6 százalékos GDP-növekedésnek. Ez utóbbi szám szerepel a kormányprogramban, bár nincs konkrétan kifejtve ugyanott, hogy mire alapozhatjuk ezt az optimista várakozást. Reálisan inkább azt lehetne előre jelezni, hogy a 2002-2006-os ciklus átlagos gazdasági növekedése valamelyest el fog maradni az 1998-2002-es időszakétól, mégpedig függetlenül az érintett kormányok sajátos gazdaságpolitikai vonalvezetésétől.
UNIÓS BIZTOSÍTÉK. Zsebbevágó intézkedésekre már csak azért sem kerülhet sor a most induló ciklusban, mert a közhangulat alakulásának tétje most elsősorban nem a kormánypártok népszerűsége, hanem az uniós csatlakozás társadalmi megítélése. Katasztrofális következményekkel járna, ha a brüsszeli elvárásoknak való megfelelés negatív társadalmi tapasztalatokkal párosulna.
A következő négy év fő rizikófaktora tehát elsősorban nem a hiány átmeneti növekedése, majd fokozatos mérséklése, hanem az, hogy az 1998 előtti időkhöz hasonlóan a kormánypártok belefeledkeznek a makrogazdasági szemléletbe. A jobboldali kormány számos területen releváns mikrogazdasági szerepeket vállalt, még akkor is, ha a teljesítéssel, illetőleg annak konkrét megoldásaival nem lehetett mindenki elégedett. Valóban vissza kell térni a tankönyvekhez, de azokhoz, amelyek a rövid távú makrogazdasági teljesítménnyel egyenrangú szempontnak tekintik a hosszú távú fejlődés megalapozását és a gazdaságpolitika társadalmi hatásait.
