Stresszinterjú – Szorítóban

Miért egy kezdőt küldtek, miért nem a főnök jött? – ez volt az első kérdés, amit Becsei András kapott, mikor egy németországi tanácsadó cég felvételijén azt kellett eljátszania, hogy a cég munkatársaként egy ügyfélnek tart prezentációt. Előadását minduntalan efféle megjegyzések szakították meg: “Nekünk nem kell tanácsadó, ezt magunktól is tudjuk. Térjen a lényegre! Ez teljesen rossz ötlet. Ezt maga sem gondolja komolyan.” Az ügyfelet persze a társaság egyik tagja alakította, s a kötekedés célja az volt, hogy kiderüljön, miként képes a jelentkező egy nehéz embert kezelni. “Előtte azonban nem mondták meg, hogy ilyen stresszes lesz a feladat, menet közben kellett rájönnöm: arra megy ki a játék, mennyire tudom megvédeni az elképzeléseimet” – meséli Becsei András. “Igyekeztem megőrizni a nyugalmamat, s megérteni, miért ilyen elutasító az ügyfél” – teszi hozzá. Ezt a vállalat is értékelte, s végül ő nyerte el az állást.

HIDEGVÉR. A fenti feladat egy kétnapos értékelő központ (assessment center) egyik programja volt. Többnyire azonban a stresszinterjú csak egy-két kérdést tesz ki egy egyébként rendes menetben folyó beszélgetésből. Célja mindig az, hogy kiderítse, miként viselkedik a jelentkező konfliktushelyzetben, ezért rátesz még egy lapáttal a felvételi amúgy is erős teljesítménykényszerére. A provokatív kérdésekkel az interjúztató szándékosan zavarba hozza az álláskeresőt. Ilyenkor nem is az a lényeg, mit felel az illető, inkább a viselkedése fontos: mennyire találja fel magát, megőrzi-e higgadtságát, képes-e spontán, frappáns válaszokat adni. Olyan állásoknál lehet erre számítani, ahol gyakori a konfrontáció, feszült helyzetekben kell dönteni, vagy ügyfelekkel foglalkozni, tehát ügyfélszolgálati munkatársnál éppen úgy előfordulhat, mint projektvezetőnél.

“Nem tisztességes, ha az interjúvoló védett helyzetével visszaélve szükségtelenül terheli a pályázót. A stresszinterjút csak indokolt esetben érdemes alkalmazni, mert az a jelöltet mindig megviseli. Más módszerekkel is fel lehet térképezni a személyiségét és a munkakörhöz szükséges kompetenciáit” – hívja fel a figyelmet Gauser Katalin, a G.T. Personal Marketing Vezetői Tanácsadó és Szervezetfejlesztő Kft. munkatársa.

“Ha a munkaadó komplex képet szeretne kapni a pályázóról, akkor hívja be egy értékelő központba, ahol többféle helyzetben tesztelheti rátermettségét” – javasolja Lukács Zsolt, a Telkes Tanácsadó Rt. partnere. Itt, a bevezetőben említett céghez hasonlóan, a jelentkező stressztűrését is próbára tehetik, de illik előtte megmondani, hogy ilyen feladat következik. “Egy gátlásos ember komoly sebeket szerezhet a stresszinterjún, ami a későbbi felvételiknél is feszélyezi” – jegyzi meg Koncz András pszichológus, a Telkes szervezetfejlesztési tanácsadója.

Alapvető etikai követelmény, hogy a jelölt személyiségét csak a betöltendő munkakör szempontjából kell felmérni, minden más kerülendő. Elrettentő példa az a vezető, aki megkérdezte leendő beosztottjától, jelentené-e, ha azt látja, hogy egy munkatársa tíz percen át magánügyben telefonál a munkahelyén. Az illető visszautasította a spionkodást, mire a vezető elárulta: csak játék volt.

A stresszinterjú nem egyenlő a kellemetlen kérdésekkel, az komoly felkészültséget igényel a felvételiztetőtől. Ilyenkor sem szabad etikátlan kérdéseket feltenni, s ahhoz is tapasztalat és lélektani háttér szükséges, hogy az interjúkészítő észrevegye és megfelelően értelmezze a jelölt reakcióit.

NYOMÁS ALATT. “A stresszinterjú nemcsak etikátlan, de sokszor nem is modellértékű. Túl rövid a beszélgetés, hogy messzemenő következtetéseket lehessen levonni a felvételiző reagálásából” – mutat rá Koncz András. Az ugyan kiderül, ha valaki nagyon agresszív, vagy szélsőségesen kerüli a konfliktust, de az emberek többségénél nem megjósolható, hogy legközelebb is ugyanúgy reagál-e majd nyomás alatt.

Gauser Katalin stresszinterjú keretein belül elfogadhatónak tartja, ha a felvételiztető megjegyzi, hogy szerinte a jelölt nem rendelkezik elegendő munkatapasztalattal a pozíció betöltéséhez. Ez is leértékeli az illetőt, de nem megy túl egy bizonyos határon. Ilyenkor arra kíváncsi az interjúvoló, mennyire stabil a jelentkező énképe és szakmai önértékelése. Nem jó, ha elmenekül a konfrontáció elől, és dadogva azt feleli, “Igen, én is tudom”, hiszen akkor miért pályázta meg az állást. Az sem szerencsés azonban, ha valaki túl magabiztosan visszatámad: “Akkor miért hívott be?” Az optimális reakció, ha a pályázónak a szeme se rebben, nem esik pánikba, végighallgatja a megjegyzést, de nem veszi magára. Gauser Katalin szerint a jó válasz: “Elfogadom, hogy Ön ezt gondolja rólam, de én nem értek egyet, mert…”, és a jelentkező elmagyarázza, miért alkalmas az állásra. Koncz András frappánsabb választ javasol: “Tegyen fel néhány kérdést a szakmai tapasztalataimról!” Kedvező hatást kelt az is, ha a pályázó képes humorosan oldani a helyzet feszültségét.

BEMELEGÍTÉS NÉLKÜL. “Nem feltétlenül az számít, mit kérdez a felvételiztető, hanem az, hogyan. Minden kérdést fel lehet tenni kedvesen és bántóan is” – teszi hozzá Koncz. Stresszhelyzetet teremthet, ha a jelentkezőt szándékosan várakoztatják, vagy a beszélgetésnél bemelegítés nélkül a tárgyra térnek. Ésszerű kérdéseket is nehéz megválaszolni, ha az interjúvoló nem hagy a jelentkezőnek időt a válaszra, vagy látszólag oda se figyel a reakcióira, netán több felvételiztető egyszerre zúdítja rá a kérdéseket. Ilyenkor a pályázó nyugodtan tegye szóvá: “Három kérdést kaptam egy percen belül; szeretném átgondolni és megválaszolni őket, ehhez egy kis időre van szükségem.” Semmiképpen nem tisztességes szándékosan várakoztatni a felvételizőt. Ha a vezető arra is kíváncsi, hogyan tűri a munkavállaló a várakozást, akkor ezt egy kétnapos értékelő központ egyik feladataként megfigyelheti, de ne hozza olyan helyzetbe, hogy a következő programjáról késsen el.

“A stresszinterjúzás perverz divat” – foglal állást Lukács Zsolt. A módszer a hadseregből ered, ahol a jelentkezőnek valóban kemény helyzetekben kell helytállnia. Polgári foglalkozásoknál azonban nincs szükség erre a szűrőre. “Léteznek pozíciók, ahol nagyon fontos a rátermettség. Egy értékesítőnek például igen talpraesettnek, kreatívnak és meggyőzőnek kell lennie. Ettől azonban még nem szabad a felvételin méltánytalan helyzetbe hozni a pályázót. Aki stresszinterjút készít, kíváncsi, hogyan reagál a jelentkező nem hétköznapi helyzetekben. Ha támadás éri az embert, az ösztönös védekezési mechanizmusa kezd működni. A munkaadónak azonban nincs joga ilyen területekre merészkedni.” Ugyanezért tilos az Európai Unióban egy állás betöltésénél az álláskereső kézírását elemezni, ez alól még az érintett beleegyezése sem ad felmentést. A jó grafológus egyoldalnyi kézzel írt szövegből olyan lelki és személyiségi jellemzőkre deríthet fényt – akár a szexuális beállítottságra vagy a gyermekkori traumákra is -, amelyek túlmutatnak munkáltató és munkavállaló viszonyán. Kiszolgáltatottá válik a dolgozó, ha a felettese ezeknek tudatában van.

A felvételin tilos bármely kérdés, amely a pályázó magánéletét, családi helyzetét, szexuális orientációját, vallási vagy etnikai hovatartozását firtatja. Sok munkáltató mégis faggatózik a jelentkező magánéletéről, s különösen fiatal hölgyeknél szeretnék tudni: tervez-e gyermeket és mikor.

A nők ilyenkor zavartan bevallják az igazságot, vagy szégyenlősen annyit mondanak: “A közeljövőben nem tervezem.” Koncz András arra figyelmezteti az álláskeresőket, hogy tudatosítsák magukban: nem feltétlenül kell minden kérdésre válaszolniuk. Ha kínos a kérdés, a pályázó nyugodtan visszakérdezhet, miért szükséges ez az információ az állás betöltéséhez. Ha megfelelően megindokolják, akkor már válaszolni is könnyebb. Lukács Zsolt azt javasolja, hogy akiben van kurázsi, feleljen így: “Ön is tudja, hogy ez a kérdés törvénybe ütközik. Vegyük úgy, hogy meg sem hallottam.”

Gauser Katalin szerint a bátor válasz csak akkor hatásos, ha az interjúvoló maga is provokációnak szánta a kérdést. Lehetséges viszont, hogy komolyan gondolta. Ilyenkor a következő válasz meggyőző lehet: “Én is, mint a legtöbb ember, szeretnék családot alapítani, ám előtte egy stabil egzisztenciális és szakmai hátteret felépíteni, ezért a közeljövőben a karrieremre akarok koncentrálni.” Ez a válasz kellően árnyalt, nem szemtelen, de nem is gyámoltalan. A kérdés azonban mindenképpen diszkriminatív és ízléstelen, ráadásul értelmetlen. “Ezt férfiak szokták megkérdezni – teszi hozzá Lukács Zsolt -, egy női HR-es tudja, hogy bármit is tervez az illető hölgy, másnap találkozhat a szőke herceggel…”