Békés megyében, a Mezőhegyesi Ménesbirtok tőszomszédságában élő idős parasztembereknek még ismerősen cseng a Wenckheim név, hiszen a család 30 ezer holdas birtoka az egyik legnagyobb volt a környéken. A német Wenckheim család még az 1770-es években vásárolta meg az uradalmat, majd csaknem két évszázaddal később, 1945-ben kénytelen-kelletlen a szocializmus elől települt át ausztriai birtokaira.
Fájdalmas volt a távozás. Wenckheim István édesapja nem is nógatta a fiát, hogy tanuljon meg magyarul; mint mondta, erre már nincs szükség. A fiatalember, szakítva a tradíciókkal, Bécsben közgazdaságtant hallgatott. A diplomával a zsebében tisztában volt vele, hogy egy vállalat gyakorlati irányítását nem lehet az egyetemen megtanulni. Szerette ugyan a sört, de nem akart a család tulajdonában lévő Ottakringer gyárakhoz beállni, ezért elszegődött egy németországi társasághoz pénzügyi kontrolling-vezetőnek. Két év után úgy érezte, elég pénzt gyűjtött ahhoz, hogy saját vállalkozásba kezdjen, természetesen a “tiltott területnek” számító Magyarországon.
KÁRPÓTLÁSI JEGYBŐL. Csábította a kaland, és a büszkesége sem engedte, hogy apjától kérjen pénzt. Éppen kapóra jött a kilencvenes évek elején a magyarországi kárpótlás, hogy a család elvesztett birtokai után kapott kárpótlási jegyekkel kezdjen valamit. Úgy érkezett Budapestre, hogy nem beszélte a magyart, fogalma sem volt az itteni viszonyokról. Az egyik barátjánál lakott és a taxisoktól “lopva” tanulta meg a nyelvet, mondván: minek költeni tanárra, ha nyelvi környezetben úgyis mindennap gyakorolhatja. Az első komoly “nyelvleckére” akkor került sor, amikor az egyik taxis túl sokat kért egy rövid fuvarért, és a felháborodott utas védte a maga igazát.
Hamar rá kellett azonban döbbennie: a magyar ingatlanpiac nem olyan, hogy nulláról indulva belátható időn belül meggazdagodjon az árverésen szerzett földekkel. Nemcsak a piac és a kezdeti nyelvi nehézségek miatt csömörlött meg a kárpótlási üzlettől, hanem azért is, mert a magyarok zöme nem is ismerte és nem is alkalmazta a jogszabályokat, ami ausztriai tapasztalatai után megdöbbentette Wenckheim Istvánt. A kudarc után inkább az ismerősebb vizekre evezett, és mint pénzügyi kontroller állást vállalt a német Eckes magyarországi gyümölcslégyártó cégénél. A Sio Eckes főkönyvelője mellett már mint “magyarul tudó” állt munkába, de bizony megizzasztotta, hogy valóban megértesse magát – ám a munka szép volt és sikeres a cég felívelő szakaszában.
Mégis úgy döntött 1994 végén, hogy feladja a biztos állást, mert még azért nem tett le teljesen arról, hogy a kárpótlásból valahogyan vagyont csináljon, s még mindig sok árverésre járt el. Emellett nem akarta a munkáját félgőzzel végezni.
Mindez akkoriban történt, amikor az Ottakringer sörgyárakat is birtokló Wenckheim család érdekeltségébe került Pécsi Sörfőzde éléről leköszönt, és a Reemstmához távozott Rudnay János. Apja megkérte Istvánt, hogy fél évig – átmenetileg – vállalja el az irányítást, amíg megtalálják a cégvezetői székbe a megfelelő utódot. Olyan jól sikerült azonban a sörgyári “entrée”, hogy a fél évből mára hét év lett.
WENCKHEIM ISTVÁN 36 éves, Bécsben született. Családja, hosszú magyarországi tartózkodás után, 1945-ben települt át Ausztriába.
A bécsi közgazdaság-tudományi egyetemen szerzett diplomát 1990-ben, s abban az évben pénzügyi kontrollerként helyezkedett el a Druck und Verpackungen Buch GmbH nyomdaipari társaságnál, majd 1992 októberétől Magyarországon kárpótlási földárverésekkel próbál szerencsét.
1993-től a Sio-Eckes Kft.-ben pénzügyi igazgató volt 1995-ig, amikor apja felkérésére ideiglenes vezetőként elvállalta a Pécsi Sörfőzde Rt. irányítását, ám ott ragadt.
Nős, hobbija a lovaglás és a síelés. Magyarul, németül, angolul, spanyolul és franciául beszél. Nemesi rangja gróf, amelyet nem használ.
A Pécsi Sörgyárak Rt.-t 1993 áprilisban privatizálták. A részvények 51 százalékot a Wenckheim család többségi tulajdonában lévő osztrák Getrinken Industrie Holding (GIH) AG. szerezte meg. (A család az évi egymillió hektoliter sört előállító Ottakringer AG-t is magáénak mondhatja.) Jelenleg a GIH részesedése már 78 százalék, a Brau Unioné 6 százalék, a többi dolgozói és önkormányzati tulajdon. A létszám a magánosítás óta 650 főről 300-ra csökkent. A cég éves termelése mintegy 450 ezer hektoliter, piaci részesedése 7 százalék körüli, tavalyi éves árbevétele 5,2 milliárd forint volt. Az idei terv félmillió hektoliter és 6 milliárd forint.
FELE LÉTSZÁMMAL. “Pedig nem volt mindig diadalmenet a sörgyári irányítás” – ismeri el Wenckheim István. A kezdetben kuriózumnak számító Gold Fassl és a pécsi Szalon sörrel itthon ismertté vált sörfőzde létszámát és kapacitását hozzá kellett igazítani az éveken keresztül csökkenő, a hajdani 11 millió hektoliterről alig 7 millióra apadt hazai teljes sörfogyasztáshoz. Javítani kellett a hatékonyságon, ami azt is jelentette, hogy a hajdani 650 főről 300-ra kellett csökkenteni a dolgozók számát. A “családi sörfőzde” csak így tudott lépést tartani a multinacionális söripari óriásokkal, a Dreherrel, az Interbrew-val, a Brau Unionnal. A tetejébe a nagyoknál sokkal szerényebb marketingkeretből kell fenntartani a márkahűséget országosan – Békéscsabától Budapesten át Szentgotthárdig, de főleg persze Baranyában – az elhivatott sörisszákban, ami nem is sikerül mindig maradéktalanul. A tavalyi forgalom például – főleg a rosszabb időjárás miatt – elmaradt a megelőző évitől. A céget azonban 1997-re sikerült nyereségessé tenni, amit a Bokros-csomag nyomán bekövetkezett fogyasztáscsökkenés ismeretében igazi pénzügyi zsonglőrmutatványként ismertek el szakmai körökben. Sikerült stabilizálni a Szalon sör helyzetét is a piacon.
Wenckheim István csillogó, sörhabos tervei is ígéretesek: a sörfőzde fő márkája, a Szalon-család megerősítésére törekszik. Arra épít, hogy az egyetlen “magyar sörmárka” népszerűségét helyben kell megalapozni. Erre hivatott az a tavaly átadott családias hangulatú Pécsi Sörház, amelyben akár ezer hektolitert is elkortyol évente a lokálpatrióta törzsközönség. Azt azonban visszautasítja Wenckheim István, hogy plágiumot követtek volna el a “márkaorientált söröző” létesítésével, noha az eredeti ötlet a konkurens Borsodi tulajdonosától, az Interbrew-tól származik. “Nevezzük inkább magyar márkasörözőnek – javasolja -, olyan igazi jó kocsmának, ahol otthonosan érzik magukat a vendégek.” Azt sem ígéri, hogy hálózat lesz a márkasörözőből, országszerte legfeljebb 5-10 darab hasonló egységet készülnek nyitni a jövőben.
Ha Wenckheim István vágyai valóra is válnak, az efféle kedvcsinálókkal sem éri majd el az egy főre jutó magyarországi sörfogyasztás a csehországi 120-130 litert, de legalább – akárcsak a szintén borbarát osztrákoknál – megközelítheti a 100 litert. A családias légkörön, állítja, legalábbis nem fog múlni. A jó hangulat a sörfőzdén belül is mindennél előrébb való, ez egyben azt is jelenti, hogy pusztán “az íze miatt”, mértékkel a dolgozók is kóstolhatják az árpa levét, munka után pedig alkalmanként baráti sörmeccsen mérhetik össze a labdarúgó képességeiket. Wenckheim István elismeri: lehet, hogy a száraz számok alapján szigorúbb szabályokat kellene alkalmazni e téren, de hosszú távon az eredményekben is megtérül a családias hangulat, az, hogy a dolgozók is magukénak érzik a vállalatot.
Személy szerint is jól érzi magát Pécsett. Ha ideje engedi, hódol újsütetű hobbijának, a lovaglásnak, csak azt fájlalja, hogy tíz évi ittlét után sokan még mindig “külföldinek” tartják, ahogy a Wenckheim család is Magyarországon osztráknak, Ausztriában magyarnak számít. Wenckheim István a jövőjét pécsi sörfőzdésként képzeli el, és bízik benne, hogy a gyárban majd a fia veszi át tőle a stafétát.
