Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország – ezt a hamis és hazug versikét réges-régen, kisiskolásként e sorok írója teljes meggyőződéssel szavalta.#<# Szigorúan magánügy volna ez az emlék, ha mostanában nem jelennének meg ismét a harmincas évekre emlékeztető avítt jelszavak, szimbólumok, plakátok, valamint a közbeszédben, sőt a politikában is rosszízű nacionalista érzelmeket keltő törekvések. Ezért is szentelhetünk különös figyelmet Zeidler Miklós A revíziós gondolat című könyvének, amely részletesen ismerteti a Trianont követő időszak külpolitikáját, revíziós terveit, hazai és nemzetközi propagandáját. Kezdjük e kényes témát az alapfogalmak tisztázásával. A szerző szerint az irredentizmus az idegen uralom alatt álló nemzeti területek békés vagy erőszakos visszaszerzésére irányuló törekvés, míg a revizionizmus egy nemzetközi szerződés újratárgyalását kívánja elérni, jogi eszközökkel, békés úton. Itt azt hiányoljuk, hogy az eszmefuttatásokban az e korszakra jellemző sovinizmus, azaz a más népek elleni gyűlöletet szító és nemzeti felsőbbséget hirdető nacionalizmus jórészt említés nélkül marad.
KULCSPONT. Ám térjünk a fő mondandóra, vagyis a mindmáig számos vitát kiváltó súlyos nemzeti tragédiára, Trianonra, ami jószerével kulcsot adhat a XX. századi magyar történelem megértéséhez is. Igaza van szerzőnknek abban, hogy e példátlan veszteség következtében családok szétszakadtak, barátok elvesztek, vagyonok semmivé váltak, s ezen túl e történelmi katasztrófa alig két évtizeddel a káprázatos millenniumi ünnepségek után megrendítette a nemzeti büszkeséget is. Következésképpen majd az egész társadalom elfogadhatatlannak tartotta a trianoni határokat, s támogatta a revíziót, valamint az ezt szolgáló kormánypropagandát. Így azután a valójában már 1918 után született jelszavak szerint a “Mindent vissza!”, a “Nem, Nem! Soha!”, a Szent István-i birodalom, a történelmi Magyarország visszakövetelése nem csupán a “propaganda olcsó szólamai voltak, hanem a hivatalos politika tényleges célkitűzései is”, fenntartva a magyarság Duna-medencei hivatásának mítoszát. A nacionalizmus és irredentizmus szólamaival kívánta a kormánypropaganda a megosztott társadalmat – nem is sikertelenül – egységessé kovácsolni. A szégyenletes békeszerződés társadalom általi elítélését a mindenkori kormányok találékonyan használták fel a közvélemény mozgósítására, s egyúttal saját legitimációjuk alapjává. Ilyenformán a revízió ellen fellépni a két háború között együtt járt a nemzetellenesség súlyos vádjával. Így az sem meglepő, hogy “mámoros öröm kísérte Kárpátalja visszafoglalását, Észak-Erdély visszacsatolását és a délvidéki bevonulást is”.
DETERMINIZMUS. Itt azonban a recenzens kénytelen néhány megjegyzést fűzni szerzőnk fejtegetéseihez. A fő gondunk Zeidler Miklós determinista történelemelmélete. Mondandója ugyanis azt sugallja, hogy az a kényszerpálya, amiről le sem térhettünk, és ahonnan vissza sem fordulhattunk, szándékunktól függetlenül is egyenesen vezetett Trianontól a második világháborús részvételen át az újabb Trianonig. Ezt az apológiát alátámasztandó egy fura fejtegetés: “Magyarország 1941-ig a klasszikus befektetési játszmát követte, s eleinte kis tétekkel és alacsony kockázat mellett szép nyereségre tett szert. A háború kitörése után a befektetés és a kockázat jelentősen nőtt ugyan, de a várható nyereség még elég nagy volt.” Ezután a fegyveres agressziót vállalva rendkívül megnőtt a kockázat, ám “Magyarország számára (…) a játékból való kilépés mindvégig hátrányosabbnak tűnt, mint a folytatás”. Ily módon akarva-akaratlanul igazolható a Horthy-kormányzat minden cselekedete és felmentése minden felelősség alól.
A valóság azonban másképpen festett. Ennek bizonyítására idézzük a kor hiteles – és elfogulatlan – tanúját, Márai Sándort. “A trianoni országban az úr-paraszt társadalom átalakult bugris-paraszt társadalommá. Egy napon a náciság fellobbantott ebben az ál-úri társadalomban minden gonosz, gátlástalan szenvedélyt.” (Ami a Naplóból kimaradt, 1951.) Folytassuk egy korabeli anekdotával az 1944. március 19-i német megszállásról. Íme: “Egy német diplomata kérdezi a tábornokot: Mennyi időbe telik Magyarország megszállása? 24 órába. És ha ellenállnak? Akkor 12 óra elegendő, mert akkor elmaradnak az üdvözlő beszédek.” Ezt az elszomorító valóságot magyarázza Bibó István egyik levelében. A kiváló gondolkodó a Horthy-korszakot reakciós, félfeudális, csökevényesen alkotmányos rendőrállamnak minősíti, mely erőszakban született és tehetetlenségben múlt ki. És a kormányzót teszi felelőssé azért, hogy az utolsó esélyt nem használta ki 1944. október 16-án, amikor mindenki tudta, hogy már csak hónapok kérdése a német vereség.
Nos, akárhogyan is vélekedünk a két háború közötti korszak történelméről és az akkori politikai garnitúrának hazánk háború alatti elpusztításáért és mintegy 900 ezer honfitársunk haláláért való felelősségéről, ahhoz nem fér kétség: revíziós, irredenta, soviniszta nézetek felelevenítése napjainkban megbocsáthatatlan vétek. Ezért is idézzük fel Ady Endre szép sorait: “Ezer zsibbadt vágyból miért nem lesz / Végül egy erős akarat? / Hiszen magyar, oláh, szláv bánat / Mindigre egy bánat marad. / Hiszen gyalázatunk, keserveink / Már ezer év óta rokon. / Miért nem találkozunk süvöltve / Az eszme-barikádokon…”
Talán majd az Európai Unióban…
