Lehet, hogy unják kedves olvasóim (minthogy többször írtam róla), de megint Tiszaújvárosba látogattam.#<# A város szeretetén kívül több okból is, de mindenekelőtt csikorgó csigolyáim, kenetlen ízületeim, sajgó vállam fürdetése, kezelgetése miatt. Csodatévő (Kosztolányi nyelvújításával: csudatékony) a város modern termálfürdője, és kapcsolódik hozzá egy korszerű eszközökkel (és szakavatott, ráadásul kedves női asszisztenciával) fölszerelt balneológia, ahol megint kényeztették fájó tagjaimat. Már csak egy gyógyszálló kellene ide. (Tán meg is lenne már, ha a város nem volna Fidesz-rezisztens.) A kedves nemtők egy hét alatt összerakták alkatrészeimet, egy ideig megint jár a motor.
Legutóbb csak ettünk a barátságos Veronika Panzióban, most ott is laktunk, mert lakva ismerszik meg…stb. Megállapítottuk, hogy lakva is jó, nemcsak jóllakva jó. Tógyer úr és Veronika neje fölismerék, hogy az ember szállodaszoba helyett apartmanban inkább érzi otthonosan magát, bármilyen kicsi is, de ez a jó hotel-műfaj. Egy tágasabb szállodaszobányi területen, szellemes beosztással, apartmanokat adnak. Az étteremben az óriásbélszín ugyanolyan csodás, mint tavaly, vastag, omlatag, előélete a mesteri pácolás. A sokféle jóból meg kell említsek egy vajpuha libamájat roston, valamint egy háromnapos ellenállás küzdelmei után a konyhából végül mégiscsak előcsalogatott káposztás pacalt. Nagy disznóság, tudom, és nyomasztóan szenzációs. Fontos részlet, hogy itt abszolút biztonságérzetet ad a magyar kávéhelyzetben a Segafredo kávé. Egyszóval kellemes dolog pendlizni a Veronika és a kéjdús gyógyvizek között.
És milyen kellemes nemtők által kioldozott végtagokkal elautózni Tállyára, a történel-mi borvidékre. (Ahol egykor, az ánti-ántivilágban működött egy nevezetes Desewffy-Görgey borgazdaság is.) Bőrszobrász barátunk, Zajácz Tamás, ezúttal a Homoky-féle pincészetbe vitt bennünket (nem homoki borokra). Nem merészelném bortudós Tompa Imre kollégámmal fölvenni a versenyt, nem vagyok borítész, csak amatőr borivó, de el kell mondjam, hogy Homoky úr (régi dinasztia sarja) sok száz éves pincelabirintusában csekély 13 féle bort kóstoltunk. Ennek megvolt a gondosan felépített dramaturgiája, bortörténeti és készítési előadással fűszerezve. A többi között megtudtam, hogy reduktív bornak nevezik (szörnyű!), amikor különböző eljárásokkal megőrzik a borszőlő eredeti gyümölcshátterét, és mi azt mondjuk: milyen gyümölcsös ez a bor! Költőibb elnevezést érdemelne. A 13 féle dramaturgiailag lopóval kilopott bor egy szájbéli színjáték (illetve ízjáték) élményét adta, a csúcsponton a legsúlyosabb, tikkasztó aszúval. Bennünket a párommal egy 2000-es száraz szamorodni, és egy egészen elképesztő száraz (!) muskotály terített le (nem szó szerint, bár közel álltunk hozzá). Végre tudok muskotályt inni, melynek illatáért rajongok, de az édes borokat nem szeretem! A társaság egyensúlyát helyrebillentendő, a gazdasszony lakomája várt az előpincében. Mesésen fűszerezett, frissen a sütőben sült tarja, hagy-más törtkrumplival, erős-édes-savanyú házi csalamádéval. A legegyszerűbb ősi ételek, ha jól vannak elkészítve, minden pálmát elvisznek. Lehetett újra száraz muskotályt keringetni a szájpadlaton. No meg kérni belőle két kannával, haza.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
