Tapasztalatom szerint – itthon is, külhonban is – legjobban enni nem az előkelő éttermekben lehet, hanem a jó másodvonalbeliekben.#<# Mindenekelőtt azokban, melyek öntudatosan vállalják a szerényebb, flancmentes, de ami a konyhát illeti, kifogástalan színvonalat. Így tévedtünk be a Mérleg utcai La Fontaine-be. Ódon ablakain benézve meleg családiasság lengedezett belül, és ez a benyomás megmaradt üldögélés közben is. Tipikus francia kisvendéglő, nem valamelyik fényárban úszó párizsi bulváron, hanem inkább a barátságos, művészek, diákok lakta Quartier Latin-ben. Semmi nincs felülglancolva itt, nem akar többet mutatni, mint ami: a régi parketta, a jó öreg "poszt-tonett" székek, ódon fényképek a falon. (Meg olajfestmények, köztük néhány jó.)
Ám a terítés kultúrájában semmi kompromiszszum. Sem a kínálatban. A kiszolgálás udvarias, de közvetlen, nagyon szakszerű és pontos, a pincér baráttá alakul, anélkül, hogy bizalmaskodna. Elmondja, mi micsoda, mit lehet várni egy ételtől, még el is tanácsol olyasmitől, ami pedig drága, tehát érdeke volna, hogy azt rendeljem, de elmondása szerint ilyet máshol is ehetünk. Az étlap a francia chef ízléskultúráját dicséri, abszolút francia vendéglőben vagyunk. Az étlapböngészés, hosszadalmas tárgyalás közben is már jólesően konstatáltam, hogy mindehhez francia pop és chanson szólt, megtörve az angolszász popzene egyeduralmát. Sem rádióban, sem televízióban, és jóformán sehol nem hallható a pompás francia és olasz könnyűzene, a melódiagazdagság eme európai kínálata. Lemezkiadók és lemezlovasok: ez diktatúra!
Előételnek rendeltünk Szent Jakab kagylót vajastésztával, citrus szószban (az együttes ízgyűjtő szivacsa: a vajastészta volt a legjobb). Másik előételnek négyféle salátát hideg kacsamellel (mint a vaj), libamájjal (szétolvadt a szájban), és altestrobbantó fürjtojással. A levest ezúttal kihagytuk. Remek pincérünk tájékoztatása szerint ide minden tengeri hal frissen érkezik, semmi mélyhűtés, mintha csak Marseille-ben lennénk. Így hát ettünk egy nyelvhalat (sole), vajas-citromos mártással: hihetetlen példány volt, teljes ízmelódia, tökéletes sütés félropogósra. Valamint ettünk még egy tengeri ízelítőt (tonhal, lazac, rombuszhal), fésűkagylóval, sáfránymártással. A sajátos rombuszhal nagy felfedezés! Az egész hármas, no meg a sáfránymártás, nagyon ravasz, nagyon pikáns, mégis harmonikus. A sokszólamú körítésből pedig leginkább a zellerpüré ízlett: egyszerű és nagyszerű. Desszertnek a csokoládé-mousse a létező legkeserűbb csokoládéból készült: ahogy kell! És amikor már az ájulat környékezett, képesek voltak odahozni a sajttálat, vagy tizenöt féle eredeti francia sajttal! Pincérünk mindegyiknek sorolta a francia nevét, lelőhelyet, mibenlétét, karakterét. (Eszembe jutott De Gaulle, aki azt mondta: hogyan kormányozható egy olyan nemzet, mely 300 féle sajtot képes enni!) Nekem viszont pont ez tetszik a franciákban. Ez a legbéketeremtőbb oldaluk: finom sajtok társaságában nem lehet háborúzni. Jó a La Fontaine-ben enni, de a kisvendéglő jelleg ne tévesszen meg senkit, kis pénz nem elég hozzá. Viszont kapni érte valamit.
U. i. Múlt heti krónikámban egy nagyszerű fotóművészről is írtam. A neve természetesen nem Sëffer (ahogy megjelent), hanem Schäffer Zsuzsa. Hiába, nem csak az ördögnek van ügyvédje, a nyomtatásnak is van ördöge.
