Változóban a munkaerő-piaci trend: a ma még divatos, s kiemelkedő jövedelemmel kecsegtető szakmák holnaputánra telítődnek. A kilencvenes évek eleje óta a piac hullámzásával maguk az oktatási intézmények is számolnak.
A továbbtanulási adatok tükrében úgy látszik, teljesült a “monetarista oktatáskutatók” és közgazdászok sokat hangoztatott vágya: a felsőoktatás piacosodott. Ennek látható jelei, hogy több mint negyedmillióan vesznek részt felsőfokú képzésben, kétharmaduk költségtérítést fizet, s az intézmények költségvetésének néhol ötven százaléka nem a felügyelő minisztériumból érkezik. A magyar felsőoktatás tehát elkezdett szolgáltató ágazatként működni.
Ma, amikor egy fiatal belép, pályát módosít vagy visszatér a felsőfokú képzésbe, egyben egzisztenciális döntést is hoz. A felsőoktatásban való részvétel ugyanis befektetés. Fizetni kell a leendő haszon reményében: tandíjat, szállást, könyveket, s cseppet sem mellékesen az önfenntartást.
Nem mindegy, hogy ezt az áldozatot később a piacon mennyire hasznosítható diplomáért hozza meg valaki. A felvételizők éppen erre való tekintettel már nemcsak arra kíváncsiak, hogy az adott intézményben mennyi a képzési idő, s milyen ponthatárral tudnak oda bejutni, hanem arra is, hogy milyen összetételű oktatói bázissal milyen szakmai munka folyik, hány kötetes könyvtár, s mekkora számítógéppark áll a rendelkezésükre.
INTERCITY-OKTATÓK. A legsokrétűbb – a szakok és intézmények közötti választást megkönnyítő – információval a Mit kínál a magyar felsőoktatás című kiadvány szolgál. A könyv információtömegében böngészve szembeötlő, hogy milyen sok szempontból jellemezhető egy-egy képzési hely. Természetesen a legfontosabb tényező az oktatás minősége, amihez több egzakt adat is támpontot adhat. Az elmúlt évtized radikális hallgatói létszámemelkedése (a hallgatók száma mintegy háromszorosára nőtt 1990-hez képest) tükrében például már nem magától értetődő, hogy a diákok mennyire férnek hozzá az oktatási szolgáltatásokhoz, mindenekelőtt az oktatókhoz.
Nyilvánvaló ugyanis, hogy ahol az egy oktatóra jutó hallgatói létszám 40-50 főnél is több, (lásd a táblázatot) nem lehet már a hagyományos szemináriumi munkára számítani.
A képet még sötétebbre árnyalja az úgynevezett “intercity-professzorok” becslések szerint igen népes körének sajátos státusa is. Azokról az oktatókról van szó, akik több városban is tanítanak, s ezzel értelemszerűen elérhetőségük, közvetlen részvételük az intézmény életében igencsak korlátozott. Ugyanakkor az oktatói minősítéseket figyelembe véve látszik, hogy egyre növekszik a tudományos fokozattal rendelkezők aránya. Számuk 2000-ben 7559, 2001-ben pedig 7722 volt. Eközben a fokozat nélküli oktatók száma 9666-ról 8790 re csökkent. Ez jórészt a stabilizálódott és folyamatos kibocsátásra képes doktori képzés eredménye. A doktori iskolák természetesen a hagyományos tudományegyetemeken a legnagyobbak, ezek esetében a legtöbb államilag finanszírozott doktorandusz az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) bölcsész- és természettudományi karán tanul (252, illetve 197 fő). A szakmai háttér azonban másutt is erős: a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen (BMGE) 351, míg a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen 148 fős a legmagasabb szintű egyetemi képzésben állami finanszírozással résztvevők száma. Mindemellett a doktori képzés sikerességét mutatja, hogy igen sokan választották az önfinanszírozó, költségtérítéses formát is ezekben az intézményekben.
A képzés minőségét a tanárokon, szakmai színvonalon túl alapvetően meghatározza az oktatási infrastruktúra néhány fő ismérve. Ezek között is első helyen áll a könyvtár, hiszen az európai és amerikai egyetemek évszázadok óta a könyvtárakkal együtt alakulnak, fejlődnek. A magyar könyvtárak állománygyarapítása azonban már a hetvenes évektől kezdve elmaradt, ami mostanra nem csupán a könyvek, periodikák számában, hanem frissességében is megmutatkozik. A legnagyobb hozzáférhető könyvállománnyal ma a BMGE (1,65 millió darab) és az ELTE (1,12 millió) rendelkezik.
Az oktatási infrastruktúra másik alapvető jellemzője a számítógépes ellátottság. Szembeötlő, hogy a nagy hallgatói létszámú intézmények informatikai adottságai sem kielégítőek.
MIT ÉR A DIPLOMA? A lényeg természetesen az, mit ér a munkaerőpiacon a megszerzett tudás, illetve diploma. Azt ugyanis a magyar felsőoktatás sem kerülte el, hogy sokan diplomagyárnak tekintsék. Már elindultak az első kísérletek, hogy az egyes végzettségek munkaerő-piaci értékét feltárják, de ennek megítéléséhez pontosabb gazdasági adatszolgáltatásra és a munkáltatók közvetlenebb visszajelzéseire volna szükség. Annyi azonban már most látszik: a felsőoktatásba bekerülve “nem könnyű elkerülni” a diplomaszerzést.
Általános a 80-90 százalékos arány, de a szűkebb szakmai területen működő intézmények esetében, mint a zene- vagy képzőművészeti pálya, ez többnyire a 100 százalék közelében van. Ezzel ellentétben a műszaki, gazdasági pályákon és egyes egyházi intézményeknél előfordul, hogy a hallgatóknak csak 30-60 százaléka diplomázik.
