– Fenyegeti-e a bankszférát a közelgő gazdasági lassulás, recesszió?
Kizárt, hogy egy olyan nyitott gazdaság, mint a magyar, teljes egészében ki tudja szűrni a világgazdasági hatásokat. Ha ma még recesszióról nem is beszélnék, de az már egyértelmű, hogy gazdasági lassulással kell számolnunk. Az pedig teljesen természetes, hogy – ügyfeleiken keresztül – a gazdasági lassulás a bankoknál is lecsapódik, legalább kétféle formában: egyrészt lassulhat a hitelállományok növekedésének dinamikája; másrészt megnövekedhetnek a kockázatok is, amelyeket a bankoknak nagyobb céltartalék képzésével kell majd követniük. Mindez azonban még egyáltalán nem érződik a 2001. év banki mérlegein, sőt egyenesen arra számítunk, hogy ez lesz a kétszintű bankrendszer legeredményesebb éve.
– Mi az oka annak, hogy a korábban oly ígéretesen alakuló hazai pénz- és tőkepiac fejlődése elakadt?
– A magyar részvénypiac – a külföldiekhez hasonlóan – kissé túl volt értékelve, tehát szükségszerű volt a korrekció. Erre azután rátettünk egy lapáttal adózási, adminisztratív árszabályozási és néhány esetben az egész gazdaságba történő politikai beavatkozáson keresztül. Így segítettük, hogy az egyébként is negatív trend tovább csússzon.
– A bankszféra számára nem okoz gondot, hogy gyakorlatilag minden szabad forrás állampapírokban köt ki?
– Az a bökkenő, hogy a hazai megtakarítási hajlandóság nem növekszik, inkább csökken. Pedig ha komoly gazdasági fejlődést akarunk elérni, akkor ehhez mindenképpen szükségünk van tőkére, megtakarításokra. Ha nem képződik megfelelő megtakarítás belföldön, akkor külföldi eladósodáshoz kell folyamodni, ami azonban növeli a kölcsönök kockázati felárát. A gazdaságpolitikának feltétlenül nagyobb hangsúlyt kell helyeznie a tartós – közép- és hosszú lejáratú – megtakarítási hajlandóság növelésére.
– Nem szorítják ki az állampapírok a banki betéti konstrukciókat?
– Jelenleg még nem, de hosszú távon akár ez is megtörténhet. Akkor viszont fejre áll a rendszer! Normális esetben ugyanis az állampapírok alacsonyabb kamattal kelnek el, mint mondjuk a banki betétek, mert a kamatok világosan tükrözik a jobb adóssal járó kisebb kockázatot. Elvileg tehát a legolcsóbb betéti kamatot az államnak kellene fizetnie. Nálunk azért ez még nincs egészen így.
– A lakossági megtakarítási hajlandóság alacsony; a hosszú távú felhalmozási alrendszerek, mint például a nyugdíj-rendszer – részben az állami beavatkozás, részben saját gazdálkodása miatt – komoly problémákkal küszködnek; a recesszió előszeleként csökken a vállalatok beruházási kedve. Hogyan lehetne megváltoztatni ezt a mélyebb problémát jelző trendet? Hogyan lehetne nagyobb felhalmozási arányt elérni a gazdaság szereplői körében?
– A folyó fizetési mérleg kiváló egyenlege jól tükrözi a csökkenő beruházási tevékenységet. Ez persze a világtendenciákra adott válasz. Ennek ellensúlyozására megfelelő gazdaságélénkítő intézkedésekbe kellene kezdeni, nagyon óvatosan, nem túlfűtve a gazdaságot.
De ami ennél is fontosabb: a rendszernek stabilitást kell mutatnia. Nem biztos, hogy gazdaságpolitikai szempontból szerencsés volt a nyugdíjrendszer megbolygatása, hiszen ezzel stabil befektetési potenciál alakulhatott volna ki. A tőkepiacról hiányoznak a hosszú távon kalkuláló intézményi befektetők, amelyek nálunk még nagyon gyönge lábakon állnak. Ha nem támogatjuk fejlődésüket, akkor nem lesz igazi hosszú távú megtakarító a piacon.
– Az nem jelent gondot, hogy a lakosság ma inkább eladósodik, mintsem megtakarítóként jelentkezne?
– Az elmúlt évtizedben nem igazán lehetett közép- és hosszú lejáratú megtakarítást gyűjteni a lakosságtól, mindenekelőtt a kiszámíthatatlan infláció és az instabil kamatszint miatt. Ha valóban tartós a dezinflációs trend, akkor az emberek hosszabb távra is hajlandóak lesznek megtakarítani. Ez egyben új betéti termékek előtt is megnyitja a teret. Helytelen, hogy a hosszú távú megtakarításhoz kötődő adókedvezményeket megnyirbálták: szerintem annak, aki hajlandó hosszú távban gondolkodni, adókedvezményeket kell biztosítani.
Van azonban egy új jelenség is: óriási elhalasztott kereslet halmozódott föl a piacon, különösen a lakáspiacon. A lakosság robbanásszerűen adósodik el: fogyasztási és – egyébként valóban egészséges gazdaságélénkítő hatású, államilag erősen támogatott – lakáshiteleket vesz fel. Ezek a pénzek természetesen hiányoznak a megtakarításokból.
– Az állam egyre több ponton megjelenik a pénzügyi szférában is versenytársként: példa erre a most már többszörösen feltőkésített Postabank és a diákhitel-konstrukció. Mennyire zavarja ez a piaci viszonyokat?
– A világon mindenütt a pénzügyi intézményrendszer fontos alkotóeleme a posta és a postabank, mert olyan helyekre is elviszik a pénzügyi kultúrát, ahol a hagyományos kereskedelmi bankoknak már nem éri meg. Az államnak azonban nem szabad szerepzavarba kerülnie. Az átmeneti állami szerepvállalás feltétlenül szükséges volt, de most már elérkezett az idő, hogy piaci körülményeknek tegyék ki a Postabankot.
Azt viszont kifejezetten szerencsétlen megoldásnak tartom, hogy bizonyos konstrukciók kapcsán – mint például a diákhitel esetében is – az állam privilegizált helyzetbe hozzon egyes pénzintézeteket. A bankszövetség nem a diákhitel intézményét bírálta – sőt, nagyon is üdvözöltük. Számunkra az az elfogadhatatlan, hogy egyetlen egy bankot bíznak meg a folyósítással, s csak az a diák kaphat hitelt, aki annál a banknál számlát nyit. Ez abszolút piacellenes gyakorlat! Mi a monopolhelyzet, a kötelező számlanyitás ellen vagyunk.
– Mennyire tartja reálisnak azt az OECD és az EU által megfogalmazott vádat, amely szerint Magyarország egyike a pénzmosási központoknak?
– Ha Magyarország ilyen pénzmosoda volna, akkor miért lennének a magyar bankok és az állam pénzfelvevők a nemzetközi piacon? Hiszen akkor hasonló helyzetben lennénk, mint Svájc: tőkét helyeznénk ki az országból. Ha csak az egész magyar bankrendszer mérlegfőösszegét, forrásellátottságát megnézzük, akkor elképzelhetetlen, hogy itt komoly mennyiségű piszkos pénzek forognak és deponálódnak. Azt gondolom, hogy ennek a vádnak a valóságalapja praktikusan nulla. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne volna néhány inkriminált számla a magyar bankrendszerben is. Magyarországon azonban – jó néhány európai országot is megelőzve – igen szigorú szabályozórendszert vezettünk be. Az osztályzat tehát, amelyet az ország kapott, nem volt fair, és nem tükrözi a tényeket. Elképzelhető, hogy bizonyos politikai érdekek is közrejátszanak ebben az ítéletben, és biztosan benne van az is, hogy igazi pénzmosási helyekről terelődjön el a gyanú.
Ezzel együtt az egyetlen helyes reakció az, ha még szigorúbb intézkedéseket hozunk, ezeket a bankfelügyeleten és más hatóságokon keresztül nagyon szigorúan be is tartjuk. Viszont túllihegni sem kell: Magyarországon a pénzmosással kapcsolatos szabályok semmivel sem lehetnek enyhébbek, mint az Európai Unióban. Semmi sem indokolja azonban, hogy egy hajszálnyival is szigorúbb feltételrendszert kelljen szabnunk, mint tőlünk nyugatra teszik.
– Lát-e módot érzékelhető adócsökkentésre?
– Annak érdekében, hogy a magyar gazdaság megtartsa a versenyképességét, s vonzó maradjon a potenciális tőkebefektetők számára, feltétlenül szükséges, hogy az adózási szabályokon és az adózás rendjén enyhítsünk. Elsősorban azt tartom nagyon fontosnak, hogy a humán erőforrással kapcsolatos elvonási rendszereket átgondoljuk. Természetesen elkerülhetetlen, hogy az általános forgalmi adóhoz is hozzányúljunk, hiszen az eltér az európai uniós szabályoktól. Recessziós időszakban mind a foglalkoztatásnak, mind pedig a gazdaság élénkítésének egyik legjobb – ha nem a legjobb – fegyvere az adócsökkentés.
