Vénembernek mindenről eszébe jut valami.#<# Nekem a Lou-Lou-ról elsősorban Solymosi Lulu, az egykori pompás jazz pianista, hatalmas mancsával, mellyel tizenkét fehér billentyűt tudott átfogni. Solymosi Lulu a szépemlékű Bristol-bárban zongorázott a legsötétebb hazai sztálinizmus idején. Mert fura módon létezett akkoriban éjszakai élet - a két főhadiszállás a Pipacs és a Bristol volt -, a diktatúra nyilván értékes információkhoz jutott a burzsoá dekadencia eme rezervátumaiból, tehát hagyta a televényt. Még a kitelepítés előtti években, boldogult ifjúkorom sok éjszakáját töltöttem e búfelejtő, édes posványok dajkáló ölében. De hagyjuk Solymosi Lulut, beszéljünk a Lou-Lou-ról.
Úgy keltette fel a figyelmemet, hogy valaki beszélgetés közben elképedten kérdezte: “Te nem ismered Budapest legjobb vacsorázóhelyét?” Akkor ezt megnézzük! Központi és mégis eldugott helyen van, a kurta Vigyázó Ferenc utcában, szinte összenőve (de semmi közük egymáshoz) a földalatti Gandhi hústalan vendéglővel, olyannyira, hogy a Gandhi lépcsőlejárója bent a Lou-Lou-ban, nagyon szellemesen, az impozáns borválaszték lépcsőzetes palack-múzeumául szolgál. Kicsi hely. Két kis helyiség, de nyomban megérint a választékos, nem proccul sznobisztikus elegancia. Nem akarnak többet mutatni, mint ami van. De ebben a kis térben minden a helyén, minden rendben. Az igazi elegancia ugyanis szerény és öntudatos, minthogy aranyfedezete van. Ahol nincs minden rendben, csak ott kell túlproccolással díszletezve eltakarni és kompenzálni a hiányt.
Asztalfoglalás nélkül megyünk, mégis akad hely, ráadásul kerek asztal (a mániám!), és hamarosan meg is telik a lokalitás. Az étlap külön tanulmány, megint a stílus remeke. Először elcsodálkozom, hogy ilyen kicsi a kínálat. Aztán belemélyedve látom, hogy minden étel sajátos kompozíció, rafinált sűrítmény, épp eléggé foglalkoztatja választókedvünket. Amit pincérünk nagy pszichiáteri türelemmel kezel, ahol kell, segít, szakszerűen magyaráz, röpke fél óra alatt meg is rendeljük a vacsorát. Hányódva a “Grillezett libamáj karamellizált lilahagymával brióson” és a “Pirított kacsamáj finom füvekkel és vöröslencse felfújttal” Scyllái és Charibdisai között végül előételként a “Kacsa terrine libamájjal, almával, póréval, gyömbéres narancs öntettel” mellett döntünk – helyesen. Erőszak-szervezeteknek ajánlom: olyan elzsongító, hogy bárkit vallomásra lehet bírni vele. A “Szarvasborjúfilé dijoni mustáros erdei gyümölcsmártással” a mustár és a gyümölcs ellentmondó perverziójától olyan jó. A ropogós lazac valóban ropogós, a sokrétű pennével izgalmas. A “Királyrák halomba rakva ropogós thai zöldségekkel” tálnál minden rákrajongásom mellett ez a zöldségféleség a nagyobb élmény. Kimérhető háziboruk egy lesencetomaji Chardonnay: az egypoharas vendég is kiváló, palackozott minőséget kap. Egyébként a csúcsborok tárháza: de jó, hogy már itt tart a magyar borászat!
Távozáskor az üzletvezető diszkréten megjegyzi, hogy a nagymamája kedvenc írója volnék, holnap kimegy hozzá és megmondja neki, hogy itt jártam. “Hova ki?” – kérdem én, érdeklődve, hol lakik ez a kiváló irodalmi ízlésű dáma? “A temetőbe – feleli -, mindenszentekkor fogom neki megmondani, amikor mécsest gyújtok a sírján.”
Nem tudom, én szeretem ezt a Lou-Lou-t!
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
