Komolyabban kell vennünk Oroszországot, és ajánlatos jobban megismerni mindazt, ami az utóbbi években ott történt és a jövőben történhet#<# - ez az egyik, talán meglepő következménye a szeptemberi Amerika elleni terrortámadásnak. Ezért különösen időszerű olvasmány az Oroszország a világgazdaságban - válság előtt és után című tanulmánykötet (Deák András, Farkas Péter, Ludvig Zsuzsa, Réti Sándor munkája). A Világgazdasági Kutatóintézet jól felkészült munkatársai alapos képet adnak a jelenleg korszakos jelentőségű változásokat átélő regionális nagyhatalomnak az 1998. évi pénzügyi-gazdasági összeomlás utáni helyzetéről, és a gazdaság helyreállítását célzó nem eredménytelen törekvéseiről.
KÖZÉPHATALOM. Ha most e testes könyvből némi önkényességgel kiemelünk néhány lényegbevágó megállapítást, elsőként az orosz gazdaságban rejlő óriási, még kihasználatlan lehetőségeket kell megemlítenünk, nem hagyva figyelmen kívül sem a pénzügyi, sem a reálszférában tapasztalható zűrzavart. Ugyanakkor látnunk kell, hogy a gazdaság fellendítéséhez, szükségszerű modernizálásához elengedhetetlen a külföldi tőke, mert a saját források elégtelenek. Miközben – s ez a mostani állapotok különlegessége, pikantériája – óriási méreteket ölt az oroszhonból kiáramló tőke, ami több ezer külföldön alapított leányvállalatban, az offshore övezetekben talál menedéket. Az illegális tőkeexport pontos összege egyes feltételezések szerint néhány év alatt több százmilliárd dollárt tett ki.
Most éppen ott tartunk, hogy az orosz nagyhatalmiság példátlan eróziója, a Szovjetunió gyors felbomlása következtében Oroszország mára csak gazdasági középhatalomnak tekinthető. Ez pedig – írja a szakértő – arra vezetett, hogy az amerikai-orosz kapcsolatokban a leszerelés és a fegyverkorlátozás területén történő együttműködés kapott elsőséget, míg a Fehér Ház szempontjából leértékelődött minden más kérdés, így a gazdasági kapcsolatok vagy a műszaki, technikai, tudományos együttműködés fenntartása és ápolása. Mi több: nemrégiben még határozottan felvetődött amerikai részről az atomparitást elismerő ABM-szerződés felülvizsgálatának igénye is.
A közelmúltra visszatekintve – hiszen ez könyvünk tárgya – Moszkvát érthetően nyugtalanította nagyhatalmi szerepének elvesztése, miközben Washington sem találta meg a helyét, nem tudott mit kezdeni hidegháborús győzelmével. A kialakulatlan és bizonytalan amerikai-orosz viszony feltehetően befolyásolta Oroszország és az Európai Unió kölcsönös bizalmatlansággal kísért közeledését. Hogy a NATO-ügyeket már ne is említsük. Ám szóljunk saját házunk tájáról is. Az 1986-os orosz válság hatására összeomlott orosz exportunk, s oda jutottunk, hogy mára már egykori nagy partnerünk csupán marginális szerepet tölt be a magyar külkereskedelemben. Eltöprenghetünk ugyan rajta: vajon hibáztatható-e “gazdaságdiplomáciai erőfeszítéseink elégtelensége” (de szép megfogalmazás!) azért, hogy 1999-ben Oroszország részaránya hazánk külkereskedelmi forgalmában 4 százalékot sem ért el. Kinek jó ez?
FELÉRTÉKELŐDŐBEN. És ezzel eljutottunk azokhoz a következtetésekhez, amelyek módosíthatják szerzőink jövőre vonatkozó megállapításait. Nem szorul ugyanis különösebb bizonygatásra, hogy a szeptember 11-i váratlan terrorakció mind a világpolitikában és világgazdaságban, mind pedig Oroszország – és a FÁK -, illetve az Egyesült Államok – és a Nyugat – ingatag viszonyrendszerében gyökeresen új helyzetet teremtett. A terroristák akciói és az arra válaszul megindult háború komoly ellencsapásai egyértelműen felértékelték Oroszország szerepét a nagypolitikában, s minden bizonnyal hatalmas nyersanyagkészletei és ipari potenciálja révén a világgazdaságban is. A Kreml ugyanis egyértelműen kiállt Washington mellett a nemzetközi porondon, beleértve a terroristák ellen folytatandó háborút is.
Azt ma még felbecsülni sem tudjuk: milyen következményekkel jár, ha Oroszország az Európai Unió legfontosabb partnereinek sorába lép, s új, barátságos viszonyt alakít ki az atlanti szövetséggel, továbbá rendeződik kapcsolata a nemzetközi pénzügyi intézményekkel. Valójában a nagy kérdés az, miképpen honorálja majd az Egyesült Államok – és a Nyugat – az új orosz magatartást, valamint együttműködési készséget. És ezzel szoros összefüggésben: milyen szerep vár az egyetlen szuperhatalomra, valamint Oroszországra a mostanság kialakuló új világrendben. Ne felejtsük: Oroszország nemzetközi súlyát a gazdasági vagy katonai ereje mellett mindig is mérete, kapcsolati rendszere, regionális befolyása határozta meg. Már csak ezért is ajánlatos volna a jelenleginél figyelmesebb, szívélyesebb kapcsolatokat kialakítanunk nagy szomszédunkkal. Ez pedig nem kíván mást, mint józan politizálást, államférfiúi bölcsességet. Nem nagy kívánság, bizonyára teljesíthető.
