Kísértet járja be Európát, a keynesianizmus kísértete. #<#Az amerikai, majd a nyugat-európai növekedés lelassultával egyre többen mérlegelik és követelik a harmincas évek válságellenes politikai eszköztárának újbóli bevetését. Silvio Berlusconi olasz kormányfő várható lépéseire az Európai Unió (EU) brüsszeli bizottsága már az év elején felkészült - amikor Írországot marasztalta el a költségvetés túlköltekező, prociklikus jellege miatt. De újabban a német kormányfőtől is hallható - legalábbis neki tulajdonították -, hogy konjunktúraélénkítő csomagon gondolkozik. És persze az Új Baloldal (New Labor) kormánya Nagy-Britanniában a jól bevált munkáspárti recept szerinti expanzív költségvetést készített 2001-2002-re, ugyancsak az Európai Bizottság ellenében.
MAASTRICHT NEM SÉRÜL. Érdemes persze megjegyezni, hogy e gazdaságélénkítő lépések még bőven a maastrichti “kényszerzubbony” szabta kereteken belül maradnak, jó részük strukturális reformintézkedések árát jeleníti meg, s legföljebb az egy-két éve várt javulás mértéke lesz kisebb (az adócsökkentés és a költségvetési többlet elérése terén), mint azt az EU-n belül a tagállamok által önkéntesen vállalt középtávú pénzügyi ütemtervek előirányozták volna.
Az egyetlen valódi, őseredeti keynesianus kormány a japán, amely immár tizenkét éve próbálkozik a strukturális természetű nehézségek keresletélénkítő eszközökkel történő feloldásán – természetesen hiába.
Mi az oka annak, hogy a nyugat-európai kormányok csak fél szívvel és megkésve nyúlnak a kereslet mesterséges felélénkítését szorgalmazó javaslatokhoz? E kérdésre többsíkú válasz adható. Először: nyitott gazdaságban, szabad tőkepiac mellett az állam nem képes belőni a nemzetgazdasági kereslet nagyságát, mert a gazdaság szereplői keresztülhúzhatják számítását (éppen ezt látjuk Japánban is). Másodszor: ha a világgazdasági növekedés lassulásának strukturális okai vannak (most éppen a tőzsdei kiigazítás és az Új Gazdaság buborékának kipukkanása), azon a kereslet mesterséges feltornázása mit sem segít. Harmadszor: legkésőbb az 1973-as és 1979-es olajárrobbanások óta a nyugati közvélemény tudja, hogy a keynesi recept kellemetlen mellékhatásaként a nyitott gazdaságban stagfláció alakul ki. Éppen ezért az árstabilitás megőrzése a politikai értékek közé került és közmegegyezést élvez. Az ellenirányú lépéseket a tőkepiac napi szinten bünteti – ezt Németország előző pénzügyminisztere, Oscar Lafontaine epizódszerű hivatali ideje alatt élhette át. Negyedszer: a közös valuta működőképessége jórészt azon alapul, hogy az EU-tagállamok gazdaságpolitikája azonos filozófiára épül, ami kimondott szabályok híján is őrzi a pénz vásárlóértékét és az államháztartás kiegyensúlyozottságát. Ha ettől az irányzattól elállnának, a közös valuta hitelessége – és így elfogadottsága – a jelenlegi szintnél is alacsonyabbra zuhanna. Az euró-projektből ma már nincs menekvés – már ha a harmincas évek gazdasági nacionalizmusába és populizmusába fordulás bárki számára menekülésnek, netán kiútnak tetszene. Ötödször: a belső államadósság szintje Írország és Luxemburg kivételével olyan, ami a jelentősebb és tartósabb deficitfinanszírozást igen megdrágítaná.
Ezért a “Keynes élt, Keynes él, Keynes élni fog” jelszó aktualitása ma aligha nagyobb, mint a kommunizmus kísértetéé. A nyugat-európai országok lassú növekedése mögött strukturális okok lappanganak. A deregulálásról és a reformokról ugyan beszéltek, de a kilencvenes években igen kevés történt (a svéd nyugdíjrendszert például részben privatizálták). A gazdasági növekedést hosszabb távon e lépések mellett a közös valuta, az euró sikere alapozhatja meg. Ekkor az élénkülő verseny és a valósággá váló egységes belső piac lesz a jólét növekedésének motorja. A gazdaság finomhangolása ugyanis az euró közös jegybankján keresztül 2002-től eleve lehetetlenné válik.
NINCS EGYÉNIESKEDÉS. Ennek magyarázata egyszerre intézményi és politikai. Az európai jegybank Frankfurtból képtelen, hogy – például – Írországban megszorító, míg mondjuk Németországban élénkítő kamatpolitikával lépjen fel. Politikai értelemben pedig a stabilitási és növekedési egyezmény szab határt a költségvetési lazításnak. Ha valamely ország – egyénieskedve – kilógna a sorból, annak a cégeit és állampapírját a tőkepiac keményen megbüntetné. Hiszen nem gondolja senki, hogy az euró bevezetése után a görög kormány ugyanolyan jó adóssá válik, mint mondjuk a luxemburgi. Mindebből könnyen belátható, hogy az európai fő áramlat ellenében úszna bármely tagjelölt ország, amely gazdaságfilozófiájában és még inkább tényleges költségvetési politikájában ezen összefüggéseket mellőzné.
