Az afganisztáni bombázásokkal az Egyesült Államok és szövetségesei büntetőakciót kezdtek a terroristákat támogató tálib rezsim megbuktatására,#<# a kiképző-állomások megsemmisítésére és Oszama bin Laden előkerítésérére. Ez a deklarált minimális hadicél. Amint azt Bush elnök többször is hangsúlyozta, a háború nem a baráti afgán nép, hanem csupán annak diktatórikus kormánya és a terroristák ellen irányul. Az amerikai vadászgépek egyszerre dobnak le bombát és kenyeret.
Reméljük, a kenyér az éhező, menekülő afgán családokhoz jut el, a bomba pedig az al-Kaida nevű terrorszervezet tagjaihoz – és nem fordítva. A bomba és a kenyér a globalizáció jövőjének két lehetséges útját szimbolizálja.
Míg Bush mérsékelt tanácsadói a katonai akció pontosan körülhatárolt jellegére igyekeznek fölhívni a figyelmet, a héja álláspont hívei a háború kiterjesztését javasolják. Szerintük bombázni kell Irakot és az iszlám világ több országát is, hogy a dzsihád híveit elpusztítsák.
ÉRTÉKEK ERŐSZAKOS EXPORTJA. A bombás globalizáció a nyugati értékek – szabadság, egyenlőség, testvériség – “keresztes háborúval” történő exportját jelenti. Nem újdonság ez a történelemben. Voltak olyan korszakok, amikor a nyugatiak más földrészek “felfedezésével”, az ott élők rabszolgasorba taszításával, elhurcolásával, kiirtásával, területük gyarmatosításával, a helyi közigazgatás nyugati mintára történő megszervezésével, egyes nyugati sportjátékok (krikett, lóverseny), nyelvek (spanyol, angol) és vallások elterjesztésével, továbbá helyi diktátorok, állami és magánterroristák bőkezű anyagi és politikai támogatásával igyekeztek “globalizálni” értékeiket. Azok, akik a nyugati civilizáció “felsőbbrendűségét” hirdették, elutasították azokat a gondolatokat, hogy alapértékeinkben nem nyugati embertársaink is osztozhatnának velünk. Az amerikai külpolitika formálói sokszor a “kisebb rossz” helyi képviselőit igyekeztek támogatni, akikből idővel “nagyobb rossz” lett.
Furcsa helyzetben vagyunk mi, magyarok is, akikkel a Nyugat másfél évtizede még mint keletiekkel bánt. A hidegháború alatt, évtizedeken át – ha lélekben nem is – katonai, politikai értelemben a Kelethez tartoztunk. A Szovjetunió csatlósállamaként minket is ellenségei között tartott számon a Nyugat. Sokszor úgy néztek ránk, mint homo sovieticusra, azaz a politikai rendszerek különbségének igyekeztek kulturális színezetet adni. A mai háború kiterjesztését szorgalmazó nyugati politikusoknak érdemes lenne felfigyelniük arra, hogy a szovjet birodalom belső erózió eredményeként, békés úton omlott össze. Meglehet, az iszlám világban is érdemesebb lenne a józan, terrorizmust ellenző arab politikusokra és támogatóikra építeni, mintsem bombázással egységbe kovácsolni őket helyi ellenfeleikkel.
TUDATHASADÁS. A háborús úton terjesztett globalizáció csak ellenségeket kreál. Éppen a globalizáció fundamentalista ellenfeleit erősíti azáltal, hogy “civilizációk” mentén lövészárkokat hoz létre. Pontosan ez a terroristák célja, akik önmagukat egy civilizációs szent világháború frontvonalában – dzsihád versus McWorld – szeretnék látni. A bombás globalizáció tehát bumeráng-hatású: nem globalizál, hanem megoszt.
A bombással szemben a “kenyeres” globalizáció a “Kereskedj, ne háborúzz!” logikájából indul ki. A Nyugat épp azzal bizonyíthatná értékeinek erejét, ha a World Trade Center ledöntésére nem hadikapitalizmussal, hanem szabad kereskedelemmel válaszolna. Ebbe kell bevonni a szegényebb országokat is: “le kellene kenyerezni” őket, hogy a dzsihád helyett a demokráciát válasszák. Ha szükséges, segélyekkel is.
A Nyugathoz valóban méltó válasz a szabadság békés kiterjesztése, és egyúttal mindenféle fundamentalizmus elvetése lenne. A háború mindenkor a piackorlátozó államot erősíti a szabad egyének szabad társadalmával szemben: a terrorizmusra sem a hadikapitalizmus, sem a hadiglobalizáció nem megoldás. De a piac fundamentalistái is tévednek, ha azt hiszik, hogy nincs okuk megszívlelni az “antiglobalistának” nevezett – valójában globális demokráciát és civil társadalmat hirdető – nemzetközi mozgalmak kritikáját. Mert csak akkor lehet globálisan kereskedni, ha a piaci szereplők máshonnan is jöhetnek, mint a centrum országaiból, s csak akkor lehet valóban globalizációról beszélni, ha tartósan csökken a különbség a centrum és a periféria országai között. Szabad kereskedelem, megélhetés és egyenlőség: ez lenne a békés globalizáció értelme.
Lehet persze kombinálni is a kettőt: a bombát és a kenyeret. De a tudathasadás – bár tagadhatatlanul nyugati jelenség – aligha hozhat megoldást.
