Számon tartja, hogy hány kisgazdapárt van jelenleg Magyarországon?
– Nem hiszem, hogy ezt célszerű pontosan számon tartani. Elég, ha a tagok tudják. A számos formáció között van a parlamenti párt, amelynek elnöke – alapvetően bírósági döntés és nem pedig a tagság akaratának következtében – Torgyán József. E párt furcsa helyzetben van. Elnöke egészen a választások második fordulóját követő hatvan napig adott, működése viszont sajnos most már saját alapszabályával sem egyezik meg. A parlamenti frakció ezért elhatárolta magát Torgyán bohózatba illő személyes politizálásától. A frakciója ugyanakkor a parlamenti ciklus végéig kitart a kormányprogram mellett. E párton kívül talán már kétszámjegyű azon alakulatok száma, amelyek az FKgP jelenlegi elnökével szemben állnak. A kisgazdapártra és az akkor meghirdetett, de csak részben megvalósított programra 1998-ban a lakosság 14 százaléka szavazott. Ma az a feladatunk, hogy megtaláljuk azt a modellt, amelyben ez a 14 százalék egyrészt elmegy szavazni, másrészt a jelenlegi polgári koalícióra adja a voksát.
– Melyik lesz ez a modell? Az Ön személyes “modellje”, vagyis az, hogy felsorakoznak a Fidesz-MPP mögé?
– Az én személyes pályámat a szükségletek és a realitások határozzák meg. A Zala megyei választókörzetemben 1998-ban már az első körben sem volt fideszes, de volt MDF-es jelölt, fideszes támogatás nélkül. A fórumos jelölt az első forduló után visszalépett a javamra (én is támogattam 1998 őszén az ő polgármesterré választását), majd 1999 táján az MDF jelezte: 2002-ben támogatnának engem. Kapóra jött, hogy közben létrejött a Fidesz-MDF-szövetség. Persze én változatlanul számítok a Torgyán-ellenes kisgazda szavazatokra is.
– Van-e realitása annak, hogy a Torgyán-ellenes kisgazda erők egy tömbbe tömörüljenek?
– A szükségszerűség mindenesetre ezt diktálná. Ma még nem látom, hogy ez megvalósul, de még összejöhet.
– De Ön a politikai jövőjét akkor sem abban a formációban képzelné el?
– Ma már úgy látom, hogy e formáció alapvetően a kormánykoalíció képviselőiből, azaz három frakcióból áll. Aki a jobboldalon nem csatlakozik ehhez, az valószínűleg romantikus alkat, vagy rejtőzködő szociálliberális. Márpedig a romantika meg az indulat ritkán szokott a tudatosság bázisa lenni. Minden különutas politika akarva-akaratlan az ellenzék malmára hajtja a vizet.
– Ezek szerint sem lehetségesnek, sem pedig kívánatosnak nem tartja, hogy a Fidesz mellett a jobboldalon egy másik párt nőjön fel, akár lényegi kérdésekben is ellentmondva a jelenlegi vezető kormánypártnak?
– Nekem a legfontosabb az, hogy a jobboldalon konszenzus jöjjön létre. Másodlagos kérdés, hogy a formációba hány párt tartozik. Óriásit haladtunk 1998 óta ebbe az irányba. Most a legnagyobb erő a Fidesz, de az MDF-Fidesz szövetségkötése után máris látszik, hogy a két párt erősebb, mint ha mechanikusan összeadnánk szavazóikat. Lehet, hogy ez a baloldalon is így lesz még, bár most nincs a stratégiai egység.
– Ön a kormányban új feladatot is kapott: a zsebszerződések felülvizsgálatát. Mennyire elégedett az eddigi fejleményekkel?
– A földtulajdonlás körül mesterséges hisztéria bontakozott ki. Olyan intézkedéssorozatot kellett hoznia a kormánynak, amely egyfelől biztosítja, hogy a magyar törvényeket Magyarországon mindenki tartsa be; másfelől, tegye világossá álláspontját a külföld felé; harmadrészt, adjon kiutat azoknak a magyar állampolgároknak, akik jogellenesen viselkedtek; negyedszer pedig készítse elő a terepet a családi gazdálkodáshoz. Látni kell, hogy másfél millió hektárnyi terület most osztatlan közös tulajdonban van. Ez olyan mint a Szovjetunióban a kolhoz volt, ebből mindenki csak kivenni akar, betenni senki. Ez egyelőre virtuális tulajdon, valódivá kell tenni. A feladatunk az, hogy áttekinthető tulajdonviszonyokat teremtsünk.
– Mondta, hogy szkeptikus a “politikai romantikával” kapcsolatban. Nem romantikus elképzelés-e az európai uniós csatlakozás küszöbén a családi gazdaságokra alapozni az ország mezőgazdaságának jövőjét?
– A családi gazdálkodás nem idegen az uniótól. De mi nem mondtuk, hogy csak ezekre van szükség. Mire tagok leszünk, az agrárium tekintélyes hányadát a családi gazdaságok kezébe juttatjuk. Hogy miért kell ez? Mert így a kormány által elkezdett családbarát politika ezen a terepen is folytatódhat, nem kell előbb “hagyni tönkremenni” a gazdákat, majd később támogatni őket szociálisan.
– Nem illúzió-e az, hogy a magyar mezőgazdaság versenyképes lehet az unióban érdemi tőkekoncentráció nélkül?
– Egy bizonyos tőkekoncentráció már létre is jött, de ez nem szolgálja az ország érdekeit. Nem jó az a tőkekoncentráció, amely a mezőgazdasági termelőktől a bolti élelmiszerekig szeletekre szabdalja a vertikumot. Ezt nagyon nehéz lesz helyrehozni. A lezajlott privatizáció a mezőgazdaság és az élelmiszeripar területén nem jó megoldás. Míg a gazdaság más szektoraiban egyértelmű, hogy jó eredményt hozott a privatizáció, itt ez csak részben mondható el. Itt a privatizáció el lett szabva. A tőkekoncentráció itt-ott ugyan létrejött, de az egészséges birtokkoncentráció nem, és ebből a termelőknek csak kára származik. A társasági gazdálkodás alapvetően bérelt birtokon folyik, a magángazdálkodás pedig szétaprózott földeken. Az a célunk, hogy a birtokkoncentrációt is elősegítsük. Ez is tőkekoncentráció.
– A zsebszerződések visszaszorítását célzó program korábban több százezer hektár megvásárolandó földről beszélt…
– …azóta sem változott meg a véleményünk, és az első megkeresések sem azt mutatják, hogy ezt lefelé kell korrigálnunk.
– A nyugati határ menti vidékeken azt mondják, hogy gyér az érdeklődés.
– Nem tudom, hogy mit nevezünk gyérnek… Egy hét alatt nyolcszáz bejelentés érkezett. Más kérdés, hogy a falusi ember az ilyen kérdésekben nagyon szemérmes. Lehet, hogy sokan csak később döntenek. Azt tervezzük, hogy mire ezt a döntést meghozzák, addigra a családi támogatások rendszerét átalakítjuk az év végéig.
– Az 500 ezer hektáros cél továbbra is fennáll?
– Cél nincs. Az állam nem azért szállt be, hogy sok földje legyen, hanem, hogy földforgalmat generáljon. Ha a feltőkésítés és a támogatási rendszer is megjelenik hívó szóként, akkor nem alakul ki nagy állomány a Kincstári Vagyonkezelő Igazgatóságnál.
– A hírek szerint a keleti megyékből többen jelentkeznek, mint nyugatról.
– Ezt a számok nem igazolják vissza. De tény, hogy a tradicionális mezőgazdásági “témákban” az Alföld hangja mindig erősebb.
– Nem azért van ez, mert ott értéktelenebbek a földek, mint Nyugaton?
– Nem, ellenkezőleg, például Békésben van az ország legértékesebb földje.
– Térjünk át arra a területre, amellyel 1998 óta foglalkozik a kormányban. A Phare-program saját forrásainak előteremtése mennyire sikeres?
– Néhány szót a megtett útról. Ezen a területen lehet a legjobban tetten érni azt, hogy az előző kormány mennyire a szavakra helyezte a hangsúlyt, s nem a tettekre. 1998-ban óriási volt a lemaradásunk, az unió ezért komolyan meg is rótta Magyarországot. Az elmúlt három évben viszont behoztuk a lemaradást, mintegy 500 millió euró uniós forrást használtunk fel csaknem 300 projektre, egyre kisebb veszteséghányaddal. A veszteség most már jórészt abból adódik, hogy az EU általában egy kicsit túltervezi a költségeket, s a megmaradt pénz nem mindig csoportosítható át másik területre. Ami a saját forrásokat illeti: az elején valóban nem volt túl egyszerű ezek előteremtése. De most már jobb a helyzet. Az 1999-es költségvetésbe tudtuk először betenni ezt a tételt, s ezzel felgyorsult a pénzek felhasználása.
– Az előcsatlakozási alapoknál viszont ellentmondásos a helyzet. A mezőgazdasági fejlesztéseket segélyező Sapardnál még az intézményrendszer sem állt fel teljesen, a környezetvédelmi és a közlekedési beruházásokat támogató Ispából viszont kevesebb illetheti Magyarországot, mert a kormány megkerüli a közbeszerzési pályázatot.
– A Sapard az első olyan alap, amely decentralizált és utólagos ellenőrzésű, a fennakadások jó része ebből fakad. Tény, hogy ez még nincs igazán túl jó bőrben. Ami a közbeszerzések ügyét illeti: itt egy komoly félreértés van. Még az előző kormány beadta a pályázatot az autópálya-fejlesztésre, de az uniós tisztségviselők már akkor azt mondták, hogy szívesebben vennék, ha vasútfejlesztésre vennénk igénybe a támogatásokat. Az Ispából erre hatalmas összegeket lehet kapni, 5 évre például 200 millió eurós projektet nyertünk. Az más kérdés, hogy a magyar közbeszerzési törvénytől nem esek ámulatba. Azt kellett elérni, hogy a magyar vállalatok esélyegyenlőségét biztosítsuk. Korábban egy oligopilisztikus piac alakult ki. Látszólag verseny volt, valójában a magyar közbeszerzési törvény a hazai bejegyzésű külföldi tulajdonúcégeket védte. Ha autópálya-építésre nem is, de útrekonstrukcióra amúgy jut pénz az Ispából is.
– Ilyen lett volna az M7-es is, nem?
– Nem, mert az túl nagy falat, nem fért volna be a 44 millió eurós éves keretbe.
– Most deklarált cél, hogy a magyar cégeket részesítsék előnyben?
– Az esélyegyenlőséget biztosítani kell számukra is.
– De előbb-utóbb, az uniós tagság után úgyis közbeszerzést kell kiírni az ilyen fejlesztésekre?
– Persze, de az már az unió közbeszerzési törvénye szerint történik majd, hasonlóan ahhoz, amit az előcsatlakozási alapok pályázatainál alkalmazunk.
