Választott bíróságok – Talár nélkül gyorsabb

Kétszázkilencven millió forintos perköltséget állapított meg a minap a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett szervezett Választottbíróság a Magyar Villamos Művek és a Bakonyi Erőmű Rt. között folyó 32 milliárd forintos kártérítési perben. A jogi szakértők egy része felhördült, eltúlzottnak minősítette a rekord összegű ügyvédi díjat tartalmazó eljárási költséget.

Tény, hogy a Legfelsőbb Bíróság is soknak találta a közelmúltban egy eléje került 100 milliárd forint értékű perben az első fokon megítélt 80 milliós ügyvédi honoráriumot, s azt 30 millió forintra mérsékelte. A választottbírósági eljárást azonban helytelen a “rendes” bíróságéhoz hasonlítani. Sőt ha figyelembe vesszük, hogy az előbbi vitarendezési mód általában hat hónapon belül befejeződik, igen gyakran még olcsóbbnak is bizonyul az évekig elhúzódó rendes bírósági pereskedésnél. A Magyarországon szokatlanul magas perköltség megítélésének kiszivárogtatása azonban éppen a választottbíróságok működésének egyik alapelvét sérti: ezen eljárás egyik lényegi eleme ugyanis az üzleti titkok feltétlen tiszteletben tartása, s ebbe beletartozik a jogi képviselők munkadíja is. Míg a hagyományos bíróságon általában nyilvános tárgyalásokon dőlnek el az ügyek, addig a választottbíróságon zárt ajtók mögött, hogy még véletlenül se jussanak ki gazdasági érdekeket sértő információk. Nem véletlen, hogy a precedens értékű választottbírósági ítéleteket is “nevesítetlenül” közlik a Bírósági Határozatok Tárában, mert a szereplők el akarják kerülni beazonosíthatóságukat. Épp ezért a szakma most nagy érdeklődéssel várja, hogy a pervesztes fél “titoksértő” jogi képviselőjével szemben milyen állásfoglalást hoz az ügyvédi etikai bizottság.

ELHÚZÓDÓ ÜGYMENET. Egyébként épp a titkosság elve miatt ütközik falakba az újságíró is, amikor érdekes választottbírósági esetekről faggatódzik. Mert nem hogy az ügy tárgya és értéke, de a perben álló felek, jogi képviselőik, és az eljáró bírák személye sem hozható nyilvánosságra.

“Miért húzódott ez az ügy tizenöt éve – kérdezi a pályakezdő ügyvéd ugyancsak a pályán dolgozó apjától -, lám, én tegnap vettem át tőled, s egy csapásra megoldottam.” “Hibát követtél el fiam” – hangzik a válasz. “Mit gondolsz, miből éltünk eddig?”

A két világháború között keletkezett vicc szemlélete arra utal, hogy a pereskedő ember tehetetlenségében az ügyvédre mutogat. Csakhogy igazságtalan dolog az elhúzódó ügymenetért a jogi képviselőt hibáztatni. Sőt, még azt a bírót sem lehet, aki mondjuk március elején november végére tűzi ki a következő tárgyalási napot, amikorra a legtöbb szereplő már Cavintonnal sem emlékszik majd a történtekre. Különösen a gazdasági jellegű polgári perekben, amikor a jogvita gyors rendezésével forint- és dollármilliókat lehet megtakarítani.

A választottbíróság jogintézménye közel ezeréves múltra tekint ugyan vissza, a lényegével mégis csak kevesen vannak tisztában, főleg a vidéki jogászok ismerik kevéssé. Igaz persze, hogy Magyarországon mindig is fővárosi “műfaj” volt ez a vitarendezési út. Már a két világháború között is főleg Budapesten szolgáltattak ily módon igazságot: nyugdíjas táblabírók kávéházi asztalok mellett békítették a feleket. Azóta persze korántsem ilyen oldott hangulatban dőlnek el a perek, aminek elsősorban az az oka, hogy esetenként horribilis összegek forognak kockán. A választottbírósági eljárás ugyanakkor ma is barátságosabb légkörben zajlik, mint a hagyományos tárgyalás.

Ennek ellenére viszonylag kevés, évente mintegy 200-250 per kerül a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara (MKIK) mellett szervezett Választottbíróság elé. Pedig a működéséről igazán EU-konform törvényt hozott 1994-ben az országgyűlés, amely ehhez az ENSZ illetékes szakszerve, az UNCITRAL által kidolgozott mintatörvényt vette alapul. “Mondhatjuk, hogy túlteljesítettük harmonizációs kötelezettségünket, mert ez a jogszabály a globális jogegységesítés kívánalmainak is megfelel” – fogalmaz Horváth Éva, az MKIK mellett működő Választottbíróság elnöke.

ELFOGULT VOLT A BÍRÓ? A választottbíróság mindenütt a világon általában háromtagú: egy-egy főt a perben álló felek jelölnek, a tanács elnökét pedig e két személy “választja”. Felmerül persze az elfogultság vádja, hogy nem akarnak-e önkéntelenül is kedvezni a bírák az őket delegáló ügyfeleknek. Ezt igyekszik kizárni a törvény azon rendelkezése, amely kimondja: a bíróként eljáró személyeknek írásban kell nyilatkozniuk arról, hogy valóban függetlenek és pártatlanok.

Ha az elfogultság lehetőségével nem is számolnak a felek, riasztólag hathat, hogy az eljárás egyfokú, s a döntés azonnal végrehajtható. Horváth Éva szerint a gazdasági élet szereplőinek el kell határozniuk, méghozzá időben, hogy az egyfokúsággal és annak előnyeivel járó választottbíráskodást kötik ki, vagy a többfórumú állami igazságszolgáltatásnak vetik alá magukat.

Az előbbi irányába billentheti a mérleg nyelvét az, hogy a grémium tagjának általában az adott területhez legjobban értő szakembereket szokták felkérni. Volt már rá példa, hogy közgazdász, mérnök, IT szakember járt el, mert ők ismerték a legjobban a vitatott kérdés nemzetközi szabályait és szokásait. “Sokszor meggyőzőbb, elmélyültebb a felkészültségük, s életközelibb, a gazdasági élet realitásaihoz igazodó ítéleteket hoznak” – érvel Darázs Lénárd, budapesti ügyvéd.

Ha viszont egyszer kikötötték a választottbírósági hatáskört, nincs visszaút. Ezért volt “savanyú a szőlő” annak a magyar vállalatnak, amely utóbb meggondolta magát, s helyi bírósághoz akarta benyújtani a keresetét, azt azonban hatáskör hiánya miatt elutasították. Az írásbeliség ugyanakkor szigorú érvényességi kellék. Egy másik magyar cég azért nem juthatott gyorsan a pénzéhez választottbírósági eljárás útján, mert jugoszláv partnere nem írta alá a megállapodás hátlapján, az általános szerződési feltételek között kikötött választottbírósági hatáskört.