Szüntelenül azt lehetett hallani Washingtonból a Jugoszlávia széthullását kísérő kegyetlen összecsapások hosszú évei alatt, hogy Amerika érdekeinek igazi kulcsországa Macedónia. A stratégiai “retesz”, amely eltorlaszolja a balkáni káosz terjedésének útját a NATO délkeleti szárnya, tehát Görögország és Törökország felé.
A Balkán-válság eddigi kezelési módszerének kudarcát jellemzi, hogy ma éppen e stratégiai torlasz a konfliktus gócpontja. És ráadásul: ezen az évekig “utolsó bástyának” hirdetett területen feltűnően erőtlen a NATO fellépése.
A küzdelem itt is etnikai eredetű. A szomszédos Koszovóban a NATO légi háborúja után az albán gerillahadsereg (UCK) lett a tényleges fizikai hatalom birtokosa, noha a formailag továbbra is Szerbia részének tekintett tartomány NATO-protektorátussá vált. Most az UCK a hajtóereje annak a fegyveres támadásnak, amely megrendítette a szláv többségű, de 25 (mások szerint 30) százalékos albán kisebbségű Macedóniát.
HATÁROZATLANSÁG. A NATO erre a korábban utolsó torlasznak tekintett ország ellen indított katonai rohamra siralmas határozatlansággal válaszolt. Mindenekelőtt: Washington (összefüggésben a Bush-csapatnak azzal a vitatott döntésével, amely a Balkánt másod- vagy harmadrendű fontosságúnak tekinti) úgy döntött, hogy maga visszahúzódik a frontvonalból. A NATO mindössze 3 ezer embert ígért és a csapatok zömét Anglia, Franciaország és Olaszország küldi (a németek a hét elején még haboztak, de aligha térhetnek ki a részvétel elől).
A döntés második eleme az volt, hogy ez a gyakorlatilag európai NATO-kontingens csak akkor jelenik meg a színtéren, ha “szilárd fegyverszünet” születik a macedóniai kormány és a támadó albán gerillák között. A NATO-erőknek ebben az esetben sem lenne más feladatuk, mint a gerillák által önként (!) átadandó fegyverek összegyűjtése. Ezt nevezik A változatnak.
Ennek a jegyében kezdődött meg a hét elején az UCK által felajánlott fegyverek átvétele. Összesen háromezernyi fegyverről van szó, köztük lenne két tank és két páncélozott csapatszállító. Meglepő módon a NATO szóvivője már az akció megkezdésének pillanatában közölte, hogy “lehetetlen” minden fegyvert összegyűjteni. A szkopjei kormány szerint 85 ezer különböző típusú fegyver van az UCK kezében. Ebből katonai szakértők szerint legalább hatezer nehéz gyalogsági fegyver, egyebek mellett hordozható rakéta- és aknavető. A hétfőn elindított, már-már tragikomikus módon “Sorsdöntő Begyűjtésnek” (Essential Harvest) nevezett akció előestéjén Georgievski macedón miniszterelnök arra hívta fel a figyelmet, hogy “legkevesebb 60 ezer” fegyvert kellene begyűjteni.
Az említett A változatra a NATO mindössze harminc napot szánt. Ha addig nem teljesítik a szerény fegyverbegyűjtési célokat, következik a B változat. Ez (legalábbis e pillanatban) radikálisan egyszerű. A NATO-csapatok hátat fordítanak, s távoznak a színtérről.
A B változat lehetséges következményeire különös fényt vet az Essential Harvest hadművelet parancsnokának, a dán Gunnar Lange tábornoknak komor hangú nyilatkozata: ha a lefegyverzés és a vele összefüggő politikai kiegyezés kudarcot vall, akkor “az alternatíva a háború”.
Ha ezúttal el is tekintünk a szélesebb nemzetközi hatásoktól, két közvetlen kérdés választ követel. Az első: mi rejtőzhet a NATO különös viselkedése mögött? A másik: mit jelenthet a gyakorlatban a Lange-nyilatkozatban említett “háború”?
BOSZNIA-TÍPUSÚ MEGOLDÁS? Az első kérdésre a válasz az, hogy az UCK azért egyezett bele a tűzszünetbe és fegyvereik töredékének beszolgáltatásába, mert így megkíméli magát a macedón hadsereg tankjainak és helikoptereinek támadásaitól, miközben továbbra is ellenőrzése alatt marad az ország északi és nyugati szegélye. Sőt, a londoni Economist szerint “fokozatosan informális egyetértés jött létre a NATO és a gerillák között”. Ennek a lehetséges tartalmáról írja a New York Times: az UCK “feltételezi, hogy végül megszerzi a NATO támogatását egy boszniai típusú megoldáshoz”. Magyarán: Macedónia etnikai alapú kettéosztásához.
Ez értelemszerűen megadja a választ a második kérdésre. Lange tábornok meggyőződése, hogy ez a kettéosztás békésen nem történhet meg. Ezért beszél “háborúról”, ami kezdete lehet egy olyan folyamatnak, amely a Balkánt egyre kisebb, egymással farkasszemet néző, szuverén egységekre tördeli.
Ezt a ma még ismeretlen veszélyeket hordozó újabb balkanizálást csak úgy lehet megakadályozni, ha a NATO eldobja a B változatot, és olyan erővel lép fel, amely legalább halványan tükrözi a földkerekség legnagyobb katonai szövetségének tényleges hatalmát.
