Már huzamosabb ideje különös érzés lehet a Magyar Hajózási Rt.-nél (Mahart) dolgozni. Nemrégiben ugye eladták az utolsó magyar tengerjárót is, ami nem baj, mert miért kellene az egy tengertelen országnak. Csak furcsa, ha egy hajós irtózik a víztől, de nem példátlan: Nelson admirális is azonnal tengeribeteg lett, ahányszor a fedélzetre lépett. De neki legalább nem kellett mind a fél szemét a mellette állón tartania abban a biztos tudatban, hogy egyiküknek itt rövidesen fel lesz mondva. Persze, jöhetett egy kósza puskagolyó, de hadiflottához ennek tudatában szerződik az ember. A Mahart azonban békés, polgári munkahelynek ígérkezett valaha. Most október közepéig a még meglévő 655 dolgozóból háromszázat elbocsátanak. A vezérigazgató szerint versenyképes új arányok a következők lesznek: nem egészen három hajósra jut egy igazgatósági dolgozó és egyharmad szerelő.
Nincs még hír arról, hogy a Mahart igazgatóságán hajóharangot vagy hajókürtöt állítottak volna fel. Pedig lehet, hogy az is fontos lenne a diadalmas haladáshoz. A kormányfő szerda reggel elégedetten jelentette ki a rádióban, hogy végre megvan a nemzeti egység kovásza. Azért ráment majdnem négy év a keresésre. Ezalatt világossá vált, hogy puszta akarattal sem új aranycsapatot, sem autópálykilométereket nem lehet teremteni. Nyilvánvalóan olimpiát sem, de arra még bőven van idő, hogy ez is kiderüljön. Lehet három évig előkészíteni a nevezést, elsőre aztán úgysem fogadják el, ettől új erőre kap az érdeklődés, s akkor még további évekig ez lehet tetszés szerinti időpontban a közbeszéd tárgya.
Ahányszor csak célirányos, hogy ne amúgy is nehezen felfogható nagyságú összegek nehezen követhető útjaira irányuljon a közfigyelem. Például, ha a válsztásokat megelőző utolsó negyedévre, azaz három hónapra a jövő évi teljes költségvetési tartalék minimum kétszeresét akarja magának szabad felhasználásra megszavaztatni a kormány a zárszámadási törvény őszi tárgyalásakor a parlamenttel.
