Ránk tört a globalizáció? Akkor éljen a nacionalizmus! “A veszély az volt, hogy külföldi vásárlók jelentkeznek; a piac logikája ezt sugallta. De ezzel egyszersmind Olaszország egy újabb nagy darabja is idegen kézre került volna” – fejtette ki Maurizio Gasparri olasz távközlési miniszter, amikor az újságírók azt firtatták, mi a véleménye arról, hogy a Pirelli-Benetton duó felvásárolja az Olivettit, s azon keresztül a Telecom Italiát. No persze – mondhatná erre valaki -, Gasparri a posztfasiszta Nemzeti Szövetségből jön. Csakhogy Marco Tronchetti Provera, a Pirelli legfőbb tulajdonosa, azaz a július végi huszárvágás főszereplője és az olasz magángazdaság tökéletes liberális pedigrével rendelkező új generálisa szerint is a Telecom Italia “egyike azon megmaradt nagyvállalatoknak, amelyeket meg kellett védelmezni”. Sőt, Rómában már az olasz nyár másik nagy “kalandjánál”, a Montedison Fiat által történt megszerzésénél is ugyanezt hangsúlyozták: az ügylettel sikerült elkerülni, hogy teljesen az Eletricité de France irányítása alá kerüljön az olasz vegyipari-energetikai óriás. Ez utóbbi lehetőségnek pedig még csak nem is holmi posztfasiszták, hanem a balközép Amato-kormány állta útját. Igaz, Amato miniszterelnök ez év kora tavaszán legalább arra hivatkozhatott – látszólag joggal -, hogy az állami tulajdonú francia monopolcég sem enged be maga mellé senkit a francia piacra.
Már két éve is ilyen büszke, protekcionista és nemzetvédő szelek fújtak, amikor Roberto Colaninno, az Olivetti feje, az európai gazdaságtörténet addigi legnagyobb és legbravúrosabb vállalatfelvásárlási akciójával megkaparintotta az 1997-ben privatizált legnagyobb hazai vállalatot, a Telecom Italiát. Akkor a Deutsche Telekom maradt hoppon. A hivatkozásért persze nem kellett messzire menni: nem sokkal korábban éppen a Pirelli indult neki a Continental meghódításának, de csak azért, hogy lendülete hamar megtörjön a német “országrendszer” éber ellenállásán.
HATALMI HÁROMSZÖG. A július végi üzlet ügyes fogás volt. A Pirelli és a Benetton által 60-40 százalékos arányban összedobott Newco nevű cég megvásárolta a luxemburgi bejegyzésű Belltől az Olivetti 23 százalékát. A Bell tulajdonosai Colaninno és a két évvel ezelőtti felvásárlási kalandban részt vevő bresciai üzlettársai voltak. A gyenge láncszemet ez utóbbiak jelentették, mivel megijesztette őket a telekommunikációs részvénypiac jó ideje tartó pangása, és meggyőzte a Newco által tett – a piaci árat 80 százalékkal meghaladó – vételi ajánlat. A Pirelli-Benetton tandemnek már az ügyletet megelőzően 4 százalékos részesedése volt az Olivettiben, így az újabb 23 százalékkal döntő pozícióba került. (Időközben a Benetton a Newco-beli 40 százalékos részesedéséből 10-10 százalékot átengedett két banknak, az UniCreditónak és az Intesának.) Az igazi cél azonban nem a hitelektől fojtogatott Olivetti volt, hanem az általa ellenőrzött vállalatláncolat: az 55 százalékban birtokolt Telecom Italia, valamint az 56 százalékban ez utóbbi birtokában lévő mobiltelefon-cég, a TIM, továbbá a 61 százalékos SEAT-tulajdon (ez utóbbi egy távközlési társaság, amelynek 100 százalékos részesedése van a reménybeli harmadik számú olasz televíziós pólus csírájaként számon tartott 7-es csatornában).
Vagyis, az eredeti 7,7 milliárd eurós befektetéssel Tronchetti Provera a “kínai skatulyák” rendszere révén 110 milliárd eurós vállalatbirodalom csúcsára jutott. Ez már igazi hatalom. Az olasz kapitalizmus központi magja ezzel három nagy csoportra egyszerűsödött: Agnelliék (Fiat-Montedison), Berlusconi (Fininvest-Mediaset), Tronchetti Provera és Benettonék (Pirelli-Benetton-Telecom Italia).
Az üzleti zsenialitás persze többnyire nem más, mint a pontos helyzetfelmérés, a meglévő helyzeti előnyök maximális kihasználása. Tronchetti Proveráék gondosan ügyeltek például arra, nehogy 30 százalék fölé kerüljenek az Olivettiben. Ebben az esetben ugyanis az olasz törvények szerint kötelesek lettek volna vételi ajánlatot tenni az Olivetti és az alatta lévő egész “kínai skatulyarendszer” valamennyi kis – és kicsit nagyobb – tulajdonosának. Erre azonban nem került sor, ami kiváltotta a nemzetközi gazdasági sajtó rosszallását. Végtére is az egész üzletkötés a kisrészvényesek feje fölött zajlott le, akik, miközben a nagy tulajdonosok óriási haszonnal adtak túl a részesedésükön, az egészből egy fillért sem láttak. Sőt, a felvásárlás bejelentését követő napokban még a részt vevő vállalatok részvényárfolyamának jelentős zuhanásával is szembe kellett nézniük. “Az a mód, ahogyan a Pirelli-Benetton páros megvásárolta a Telecom Italiát, az olasz kapitalizmus bizantinizmusának újabb ékes példája” – írta a The Wall Street Journal. “A diffúz részvénytulajdon győzelme helyett ismét az ipari bárók egyszerű helycseréjének lehettünk tanúi” – tette hozzá a Financial Times.
Ezek a kritikák az olasz gazdaság elevenébe találnak. “Az angolszász piacok szemszögéből nézve Olaszországban nincs olyan művelet, ami mentes lehetne a kritikáktól. Ha nálunk is lennének nyugdíjalapok, és mi is a piacukon lennénk, akkor mindent másképpen csináltunk volna” – ismerte el a bírálatok jogosságát maga Tronchetti Provera. S való igaz, a Pirelli ura éppen azért ülhet 27 százalékos Olivetti-részesedése mellett is teljes biztonságban az új csoport élén, mert az egész olasz horizonton sehol nincs senki – sem nyugdíjalapok, sem befektetési alapok -, aki a kisrészvényesek között szétszóródó maradék 73 százalékot koncentrálni tudná. Friss tőkékért is azért nem a tőzsdére, hanem a bankokhoz ment, mert csak ott talál pénzt. Azért nem kell félnie az olasz nagytőke egyéb hatalmasaitól, mert senkinek nem áll érdekében háborúval megzavarni a kialakult és kényelmes egyensúlyokat. Új jelentkezőktől pedig azért nem kell tartania, mert a bankok által közvetített, és végső soron a jegybank, a Banca dItalia elnöke által ellenőrzött legbelső körbe való belépés előzetes jóváhagyáshoz van kötve. Ebben a millió védelmi mechanizussal lehatárolt rendszerben pár évvel ezelőttig még Berlusconi is alig-alig megtűrt parvenünek számított: 1994-ben pár hónapi kormányzás után meg is buktatták, és az akciót részben maga a központi bank, valamint az Agnellik, Pirellik és a Mediobanca kezdemenyezték és irányították.
ELLENSÚLY NÉLKÜL. Az Olivetti-Telecom Italia felvásárlását ipari szempontból minden elemző üdvözlendőnek tartja. Remény nyílik ugyanis arra, hogy a Pirelli megfáradt tevékenységi körét kicsit felfrissítve, a technológiailag túlérett teherautógumi- és energetikai kábelgyártást leadva – ez a most felhalmozott adósságok csökkentése végett is elkerülhetetlen – technikailag perspektivikusabb területekre, a telekommunikációs szolgáltatások és berendezések fejlesztésére koncentráljon, miközben a személyautó-gumi üzletágat persze megtartja. A feljövő Benetton is tovább diverzifikálja tevékenységét, s egy dinamikusan változó csoporthoz tartozva a Telecom Italia is ledolgozhatja az elmúlt években felhalmozódott fejlesztési lemaradását.
Az igazi problémák politikaiak és strukturálisak. Érzékeny kérdés, mit tesz az új csoport a mélyen eldugott 7-es csatornával. A baloldal által támogatott Colaninno regnálásakor biztosítva látszott, hogy a csatorna hosszú távon némi ellensúlyt képezzen Berlusconi magántévéivel, s a jelenlegi kormánya által mindinkább szorongatott állami csatornákkal szemben. Csakhogy Tronchetti Provera, Agnelliék és Berlusconi újkeletű flörtje idején ez már korántsem olyan egyértelmű. Ám még ennél is nagyobb kérdés, mikor alakul ki Olaszországban az igazi, erős, diffúz és dinamikus tőkepiac, mikor erősödik meg a tőzsde, mikor kapnak lábra a kistőkéket mozgósító intézményes befektetők és a nyugdíjalapok, s mikor lazul fel a nagy és hagyományos banki és ipari érdekeltségek mindent megmerevítő összefonódása.
Sokan állítják, hogy Tronchetti Provera igazi távlati célja a Telecom Italia és a Deutsche Telekom fúziója. Egy ilyen lépés sok mindent megváltoztatna: az új Európa első nagy nemzetközi fúziója végre rést ütne az olasz – és nem csak olasz – gazdasági nacionalizmus védelmi vonalain. És ez a rés sok más újdonságnak is kaput nyitna.
