Mintegy öt éven át tartó folyamat ért véget egy július végén Washingtonban megrendezett tanácskozással. #<#Az utóbbi fél évtized alatt a Világbank és több száz civil szervezet az érintett nemzetek kormányainak bevonásával együttesen vizsgálta felül a nyolcvanas évek eleje óta alkalmazott szerkezeti kiigazítási programokat (Structural Adjustment Participatory Review Initiative - SAPRI). Tíz ország szakértői éveken át kutattak, írtak, vitatkoztak és szerkesztettek, míg végre sor kerülhetett a globális értékelésre.
TÜNTETÉS HELYETT PÁRBESZÉD. Azoknak, akik most hallanak először az író- és tárgyalóasztalnál folytatott párbeszédről, valószínűleg meglepő a hír, hiszen a civil társadalomnak a nemzetközi gazdasági szervezetekkel kapcsolatos állásfoglalásaihoz az utóbbi néhány évben többnyire utcai tüntetések és összecsapások asszociálódtak. A washingtoni tanácsteremben elhangzott kritikai megállapítások nagy része nem kevésbé volt kemény és radikális, mint amit a közelmúlt heves demonstrációiról szóló tudósításokban megszokhattunk. Az igazán érdekes az, hogy a világbanki szakértők az elhangzott – ugandai, equadori, bangladesi és egyéb – bírálatok jelentős részét szó nélkül el is fogadták.
Az egyeztetési folyamatot érdekes módon nemcsak a leírtak és elhangzottak jellemzik, de néhány olyan dolog is, amiről nem volt szó. Például a kétnapos washingtoni konferencián nem (vagy talán csak elvétve) hangzott el a globalizáció kifejezés. Ami – a sok-sok apró nézeteltérés ellenére – alapvető szemléleti azonosságot tükröz a Világbank és a civil szervezetek között. A globalizáció szó mellőzése arra utal, hogy egyikük sem természet- vagy istenadta állapotnak, hanem emberi döntések eredményének tekinti a jelenlegi nemzetközi gazdasági rendet. E nem lebecsülendő nézetazonosság ellenére persze maradt véleménykülönbség, különösen a kudarcok jellegét, nagyságrendjét és okait illetően.
A civilek kemény fellépése maximálisan érthető, hiszen a világgazdasági rend létező és egyre csak súlyosbodó egyenlőtlenségeinek okait és felelőseit keresik. Ugyanakkor a Világbank mérsékelt önkritikája is indokoltnak tűnik, hiszen nem vállalhat teljes felelősséget azokért a gazdaságpolitikákért, amelyekre sok más szervezet is hatással volt, nem is beszélve az érintett országok kormányairól. A sok nemzetközi szereplő közül azonban ez idáig csak a Világbank kínálta fel magát társadalmi vitára, s így a kelleténél erőteljesebb panaszáradattal kellett megküzdenie a civilekkel folytatott párbeszéd során.
A közös felülvizsgálatot James Wolfensohn elnök kezdeményezte nem sokkal azután, hogy a Világbank élére került. Ő a civil szervezetek történelmi tudatában valahol Mihail Gorbacsov mellett helyezkedik el. A hasonlóság: mindketten váratlanul kerültek egy olyan posztra, amely az ellenfelek szemében addig a gonosz birodalmának megtestesítője volt. Mindkettő nevéhez a nyitás politikája kapcsolódik. A gorbacsovi hasonlatot alkalmazva úgy fogalmazhatunk, hogy a civil szervezetek számára a fő kérdés az volt, hogy a Wolfensohn által bevezetett glasznoszty mellé társul-e hasonló erősségű peresztrojka is.
A Világbank képviselői ezúttal csak megerősíteni tudták, hogy a jövő reformjainak “nemzeti ihletésűeknek” kell lenniük; még a látszatát is el kell kerülni annak, hogy a szerkezetátalakítási programokat valamely személy, érdekcsoport vagy szervezet kívülről kényszeríti az érintett országokra. Ez nem valamiféle hirtelen jött humanista fordulatból fakad. A Világbank korábban sem vállalta az illetéktelen beavatkozó szerepét; képviselői visszamenőleg is igyekeznek leszögezni, hogy a reformokat vállaló országok korábban is maguk hívták segítségül őket, a reformok tartalmát pedig önként vállalt szerződések rögzítették. Ugyanakkor – a kormányzati legitimitás megléte ellenére – le kellett vonniuk azt a következtetést, hogy a civil szervezetekkel való egyeztetés hiánya az eddigi programok hatékonyságának egyik fő akadálya volt. Hiába egyeztetett ugyanis a Világbank a kormányokkal, a társadalmi szereplők (szakszervezetek, környezetvédők, nőtanácsok és egyebek) még mindig könnyen keresztbe fekhettek a reformok előtt.
PARCIÁLIS ÉRDEKEK. A civil szervezeteknek a gazdaságpolitika formálásába való bevonása nyilván nem jelenti azt, hogy rögtön egy önálló parlamenti kamarát kelljen felállítani a számukra. A társadalmi egyeztetés számos formája létezik és elképzelhető; sok esetben a már kiépült csatornák tényleges működtetése is látványos eredményekre vezethet. Magyarországon a civil képviselet és a parlament találkozása eddig sem volt problémamentes; gondoljunk csak a civileknek való ingatlanosztásra, amelynek legutóbbi fordulójára csak nagy jóindulattal használhatjuk az “ellentmondásos” jelzőt. A civil szervezetek összességének plenáris és parlamentáris döntési fórummá nyilvánítása már csak azért sem indokolt, mert ezek civilségükből adódóan parciális érdekeltségekkel bírnak. Ezért a velük való egyeztetést is érdemes kiterjedt és alapos, de mégis csak parciális formákban megoldani.
