Hej, azok a régi vacsorák az öreg Siposban! Akkor még az öreg Sipos nem Régi Sipos volt, mert csupán egyetlen létezett. Sipos Károly 1930-ban nyitotta meg halászkertjét Óbudán, a Lajos utcában. A Pesten akkor még ismeretlen szálka nélküli halászlé készítésének titkát ő alkalmazta először, ez volt a nagy vonzerő. No meg a túrós csusza. Hatalmas borospincéje volt, abból szüretidőben a Csongrádon maga kiválasztotta jó kadarkát mérte egész évben 60-70 fillérért, mely 20-25 fillérrel volt olcsóbb, mint egy hasonló minőségű bor a Belvárosban. A háború után jött az államosítás, úgy tudom, az özvegynek annyit sikerült elérnie, hogy elkonfiskált, imádott halászkertjükben legalább szakácsnőként maradhasson. A földszintes, tipikus óbudai épület derekasan omladozott a gondos pártállami állagmegóvás évtizedeiben, de konyhája, ódon hangulata, a pincérek személyhez szóló kedélyessége megmaradt. “Vendéglátóipari egység” mivoltában is őrizte a tradíciót.
Itt gyülekeztek a hetvenes években az akkor fiatalnak számító írók, néhai Galsai Pongrác (író, nagyevő anekdotaláda) szervezésében. Szakonyitól Páskándiig, Csukástól Csurkáig, Csoóritól Gyurkovicsig sorolhatnám a generációs neveket. Néha fel-felbukkant egy-egy idősebb kolléga is, legtöbbször Kolozsvári-Grandpierre Emil, az életélvező, régivágású fiatalos öregúr. Bizony, nagyon sok minden történt azóta. Akkoriban még egyetértettünk a lényegben, a rendszer tagadásában és bírálatában. Sokan meghaltak (néhányan csak morálisan), néhányan élünk még és írjuk a magunkét. Azóta is várva (mint soha meg nem jelentő Godot-ra) egy kormányzatra, melyre életünkben először talántán rábólinthatunk. (Nem szeretnék e boldogító élmény nélkül meghalni.)
Jókat lehetett e félig romos épületben enni. Itt ettem életemben először kecsegét (és azután gyakran), ezt a nagyon speciális ízű, máshoz nem hasonlítható halat, sáfránysárga húsával. (Ritka helyen kapható, az a gyanúm, túl kevesen tudják, micsoda delikatesz!) Majd 1995-ben, ismét privát kézben, újjászületett az épület, eléggé nem dicsérhető módon stílust tartva, még az ablakok méreteiben, a nagykapu ívének megőrzésében, a bejárat ómódi szépségű fatábláinak rekonstruálásában is. Megszépült belül, de nem proccosan, a tetőtér is beépült, a kerthelyiséget csíkos vászontető árnyékolja, a bejáratnál pedig, hamisítatlan óbudai hangulatot teremtve, egy régi szép kintornás verkli várja a vendéget. A tradíció szerint megmaradt halászkert-étteremnek, akárcsak a pincérek családiasan barátságosnak. Kezemben van egy muzeális étlap (1939. augusztus 12.), idős vendég-házaspár – már akkor is jártak ide – ajándékozta nemrégiben a tulajdonosnak, elismerésül, hogy a pincérek ma is kedvesek, mint az ősidőkben. (Borjúpörkölt 1 Pengő 20 fillér, Sipos-halvacsora csuszával 2,20, legdrágább a süllő tejszínes gombával: 3 Pengő.) Vannak éttermek, ahol mindig ugyanazt eszem. Itt (ha nem a kecsege) csak halászlé jöhet számításba (nyilván sokféle halból, mert nagyon jó), és túrós csusza, mert itt úgy készítik, ahogy szeretem, az alját jól odapirítva. De meg kell említenem a köretek közül a hagymás krumplit, a kapros-vajasat, és a mogyoróburgonyát. A hétféle mártást, citromfűtől a fokhagymásig. A vörösboros pontypörköltet túrós csuszával. Meg a lávaköves ételeket. Faksznik nélküli, hagyományos az étlap, miközben a vendéglő minden elemét egyébként is átlengi a jóleső hagyomány. Vonzza a törzsvendégeket.
