Számomra a Liszt Ferenc tér átváltozása – csúf békából vonzó királykisasszonnyá – az egyik legelbűvölőbb tendencia Budapesten:#<# úton a málló vakolatú, koszos és unalmas szocreálból egy vidám és lüktető, eleven városlét felé. Mindaz, ami itt történt, bizonyítéka annak, hogy jó indíttatásra egy nagyvárosi negyed milyen sajátos hangulatú, jellegzetes organizmussá válhat, illeszkedik és elválik egyszersmind a nagyváros makro- életében. Múltkor a Két Szerecsenről írván már jeleztem örömömet a jelenség láttán, nos, innét pár lépés a Paulay Ede utcán sétálva a Liszt Ferenc térig. Közben útba esik a Falafel, e hangulatos kisvendéglő, galériája tele fiatallal, mert olcsó (falafel 410, palacsinta 55 forint). Már majdnem a térnél egy válogatott ízlésű second hand üzlet virít, Klimt-reprodukciókkal a falon, késő este is nyitva van, amúgy olaszosan. Ez már nyitány a tér mediterrán hangulatához.
Itt bozsog az élet, főként fiatalok, rengeteg a külföldi (megtalálják a jót), egymás hegyén-hátán a lokalitások, mind teraszos és mind tele, bizonyítván, hogy halmazatilag egymást erősítik, nem pedig gyengítik, ahogy ósdi szakértők képzelik. Sorban: Pompei, Palacsintázó, Café Incognito, Buena Vista, Pesti Est, Café Mediterran, Fortuca. És mellesleg a Zeneakadémiánál a sarkon ott a kulturált Műszaki Könyváruház (este is nyitva), internetkávézóval! Elragadó mediterrán kavalkád, Liszt Ferenc, amilyen balhés volt, biztosan örül neki. Csupán a tér lakói nem örülnek a hírek szerint (persze nyilván inkább a hangadók, ahogy lenni szokott). Pedig örülhetnének, felülkerekedve savanyú rosszkedvükön, mert a téren zene nincs, üvöltözés nincs, a bozsgás pedig maga az élet (sokkal kevésbé zajosan, mintha autóforgalom lenne), és ez a pezsgő élet a tér lakóinak is az élete, mert az újjáformálódó városé, amellett barátságos és humanizált. Mi volna, ha a párizsi Boul’Mich, az egész Quartier Latin, a londoni Soho, a müncheni Schwabing, a római Trastevere meg a Spanyol Lépcső környéke tiltakozna a polgármesterénél? Szegényebb volna a városuk – szó szerint is! – és a világ vándorló népeinek élete.
Végül kikötöttünk a Fortucában. Jól tettük. Nem maradtunk a teraszon, mert bent vannak a jellegzetességek. Terrakotta falak, azték reliefek, nemesfa székek, rézpatkolású asztalok, a mennyezetről óriáslegyezők integetnek, az egykori hosszú bárpult két oldalán is vendégek ülnek. Zsúfolt (mert jó), ennek ellenére a pincérlányok és fiúk félelmetesen száguldozva győzik a munkát, és még kedvesek, figyelmesek is. Kapható mindenféle, de szerintem mexikóit érdemes enni. (Egy hideg grappa nem árt bevezetőnek.) Előételként nachost kértünk: ropogós kukoricalapocskák, olvadt sajttal, erős fűszerezéssel. Remek. Mióta megírtam, hogy körülbelül tíz éve nem eszem disznót, azóta állandóan disznóval bűnözök: de a BBQ (barbecue) grillezett borda, sajátosan finom káposztasalátával sajnos fantasztikus volt. Kitűnő a párom ette Tandori csirke (nem a Dezsőről van szó, akkor veréb volna) curry-kenettel (nem utolsó kenet még, habár éjszaka volt ilyen érzésem). És végre találkoztam különleges édességekkel is: nem rétes, nem vargabéles, nem somlói galuska! Hanem “Mud Pite” meg “Csokoládé Mousse” erdeigyümölcs-szósszal, és mondhatom, mindkettő képes pocsolyává silányítani az ember maradék önbecsülését.
