Nem akarjuk beelőzni a magánnyugdíjpénztárakat, nem célunk a verseny kiélezése a különböző nyugdíjrendszerek között – bizonygatta a kormány hétvégi ülésén eldöntött nyugdíjreformot ismertetve Varga Mihály. A pénzügyminiszter érvelése ellenére sokaknak lehet mégis az az érzésük, hogy a magánnyugdíjpénztárak rendszerét kezdettől fogva idegenkedve néző, a tagdíjakat 6 százalékon befagyasztó kormány most “jobbról előz”. Magyarán, az állami pillér vonzóbbá tételével és a magánrendszer újbóli megbolygatásával készül az embereket, és velük együtt a járulékaikat is a kebelére visszacsalogatni. Az 1998-ban bevezetett reform után ugyanis 2,1 millióan szavaztak a lábukkal, járulékuk egy részét valamelyik magánpénztárra bízták. Az egyéni számlákon kamatozó tagdíjuk azonban hiányzik a hagyományos, felosztó-kirovó rendszerből, amelyben a mindenkori befizetésekből állják az éppen esedékes nyugdíjakat: az idén több mint 80 milliárd forinttal, jövőre pedig csaknem 88 milliárddal kell az államnak kiegészítenie a hiányt.
ÁLLAMI HIBRID. “Átlátható, pontosan követhető, igazságos és rugalmas állami nyugdíjrendszert kívánunk létrehozni” – ezzel, a magánpénztárak kampányaiban oly’sikeres érvvel vezette be Varga Mihály az állami pillér átalakítására vonatkozó, egy 2003-tól kezdődő átmeneti periódus után 2006-tól bevezetendő reformtervének bemutatását. A cél ugyanis éppen az, hogy az embereknek ezentúl ne egy nagy, sötét kalap jusson eszükbe a tb-nyugdíjról, amelybe egyre csak dobálják a pénzt, és amelyből nem következtethetnek a jövőbeni nyugdíjukra, hanem olyan érzésük legyen, mintha számítana az, hogy milyen hosszú ideig, mennyit fizetnek oda be. A “mintha” szó persze felettébb lényeges, hiszen a rendszer alapja nem változik, a nyugdíjakat továbbra is az aktív népesség befizetéseiből állná az állam, legfeljebb az “összhatás” lesz más, a rendszer kapna tőkefedezeti jelleget.
Svéd modelHosszú hónapokig folyt a szakértői vita arról, hogy az átláthatóbb állami nyugdíjrendszert az egyéni számlarendszerrel – az úgynevezett svéd modellel -, vagy az éves befizetéshez rendelt pontrendszerrel vezessék be. A szakértők, szemben a kormány által végül elfogadott svéd modellel, az utóbbi mellett kardoskodtak, mert szerintük ezzel megtakarítható az egyéni számlák kiépítésével járó 7-10 milliárd forintos költség. Ráadásul az egyén számára is egyszerűen kiszámíthatóvá válik a nyugdíj, míg az előbbihez bonyolult biztosításmatematikai számításokra van szükség.
A “hatás” eléréséhez a befizetett járulékot mindenkinek külön számlán tartanák nyilván, a felhalmozott tőkéről és a gyarapodás mértékéről évente adnának ki értesítőt. Ennek számadatai persze “virtuálisak” lennének, hiszen piaci értelemben vett vagyonkezelés nem kapcsolódna hozzá, az évenkénti hozam mértékét az állam – egy, a későbbiekben kialakítandó indexálással – a béremelésekhez, az inflációnövekedéshez vagy az állampapírhozamokhoz igazítaná. A tervezett változtatások között említik még, hogy leválasztanák a rendszerről az öregségi, rokkantsági és hozzátartozói, tehát a szociális szempontokat. A nyugdíjjárulékot kizárólag az öregségi nyugdíjra fordítanák, amely ráadásul nem számítana bele az adóalapba sem, a nyugdíj mellett szerzett jövedelmek pedig nem összevontan adóznának. Az átalakítás része lenne az is, hogy rugalmasabbá válna a nyugdíjkorhatár, szabadon eldönthető lenne, hogy valaki vállalja-e a korábbi nyugdíjba vonulás mellett az alacsonyabb ellátást. Az egyelőre csupán nagyvonalakban ismertetett reformelképzelések törvényi előkészítése csak most kezdődik, a részleteket firtató kérdéseket a pénzügyminiszter azzal intézte el, hogy az erre hivatott munkacsoport másfél éves tervét sikerült vázolniuk az újságíróknak.
bizonytalanság. Az állami rendszer vonzóbbá tételével egy időben nyúlna hozzá a kormány a magánnyugdíjpénztári rendszer alapjaihoz is, annak ellenére, hogy a hivatalos nyilatkozatokban csak az apróbb ellentmondások kiiktatását hangsúlyozzák. Azzal ugyanis, hogy a “a polgárok szabad választásának” jegyében megszüntetnék a pályakezdők kötelező belépését, éppen úgy, mint azt a korlátot, hogy bizonyos idő elteltével már ne lehessen visszalépni az állami részbe, újabb bizonytalansági tényezőket sikerül becsempészni a második pillérbe. Ezeket a szabályokat a reform idején éppen a nagyobb biztonság és a megfelelő vagyonméret kialakulása miatt tartották szükségesnek a törvényalkotók. Szintén a tervek között szerepel a magánpénztári megtakarítások egyösszegű kifizetésének korlátozása, ami pedig a bevezetéskor az egyik legfontosabb vonzerőként hatott az állami nyugdíjjal szemben.
