Komoly veszélyeket is rejthet magában a pozitív diszkrimináció – véli Horváth Aladár. A Roma Polgárjogi Alapitvány vezetője szerint ezzel a kormány még rosszabb helyzetbe hozza a romák nagy részét, mert megnyugtatja a társadalmat azzal, hogy már így is sokat tett értük. További hibája, hogy hiába juttatja a cigánytársadalom egytizedét valamiféle mobilizációs lehetőséghez, ha ennek az az ára, hogy a maradék 90 százalék gettósodik. “Ez az intézkedéscsomag csak az eleve jobb pozíciójú romákon tud segíteni, mert azokat tolja előre, akik még nincsenek az ellehetlenülés szélén.”
Horváth Aladár szerint az az alapvető probléma, hogy egy halovány cigányprogram nem tud versengeni egy általános szegényellenes politikával. “A cigányprogram jelentős része kiváltható lenne azzal, ha a kormány változtatna a szociálpolitikáján: ha a családi pótlékot értékállóvá tenné, ha szegregációellenes politikát folytatva megszüntetné az iskolai és lakóhelyi elkülönítést, ha felszámolná a cigánytelepeket, és a városok, falvak keringésébe áramoltatná a cigányokat” – mondja, hangsúlyozva, hogy a kirekesztésellenes, integrációs politikát kellene erőltetni.
Bármilyen egyszerűnek is hangzik e javaslat, kivitelezése számtalan nehézségbe ütközik. Mert, miként Havas Gábor szociológus fogalmaz: “Könnyű mondani, hogy integrálni kell a cigányságot, de mindannyian tudjuk, hogy ez nem olyan egyszerű. A spontán társadalmi mechanizmusok éppenséggel az integráció ellen hatnak, s ezeket nem lehet semmilyen módon megerőszakolni.”
Hiába a legjobb kormányprogram, ha számos kistelepülésen az önkormányzat inkább felvásárolja az üresen álló parasztházakat, csakhogy a szomszédos kisközségekből a “nemkívánatos (élet)színvonalon élő romák” ne költözhessenek be a faluba. S hiába mondja ki bármely program, hogy el kell kerülni a romák elkülönítését az iskolákban, ha az alacsony színvonalú falusi iskolákból a nem cigány szülők elviszik gyermekeiket. Az integráció ellen hat az is, hogy a – társadalom főáramától amúgy is távol élő – romák nagy része olyan szakképzetlen munkanélküli, aki már több éve kikerült a munkaerőpiacról. Márpedig – ahogyan azt a szociológus Ladányi János is leírta – amennyiben egy csoport tartósan kiszakad a formális munkaerőpiacról, akkor ez olyan mértékű dezintegrációt jelent, hogy nincs az a gazdasági növekedés, amely képes lenne visszaterelni a társadalom normális vérkeringésébe.
A romák közül a legkilátástalanabb a “hátrányos helyzetű”, “elcigányosodott”, “gettófalvakban” élők sorsa. Becslések szerint ma körülbelül 60-70 ilyen település lehet az országban. Ezek kétharmada Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, egyötöde pedig Baranya déli részén van. Az ilyen aprófalvak helyzetének javítására nincs komolyabb javaslat a kormány romaprogramjában. Az egyetlen elképzelés az itt élő cigányok integrálására az alkalmi munkalehetőség biztosítása – köz- vagy közhasznú munka formájában -, illetve az átképzés. Erről azonban Havas Gábornak – és sok más, terepen dolgozó kutatónak – az a tapasztalata, hogy pont a legelesettebb réteget nem érinti. “A tartós munkanélküliek túlnyomó többsége cigány, ugyanakkor éppen az olyan apró települések maradnak ki az átképző központok foglalkoztatást segítő programjából, mint amilyen például Csenyéte, a borsodi aprófalu, ahol a közel négyszáz lelket számláló közösség 99 százaléka roma.”
Havasék nagy erőfeszítéseket tettek a kilencvenes évek első felében, hogy a Miskolci Regionális Átképző Központtal helyben folyó átképzésről állapodjanak meg. Csakhogy nem akadt olyan szakember, aki hajlandó lett volna a cigány faluba kimenni. “Pedig az lett volna az egyetlen megoldás, hogy ha helyileg is, meg a képzés módjában is közelebb tudtuk volna vinni hozzájuk ezt a szolgáltatást” – mondja Havas. A regionális átképzőközpontok azonban rugalmatlan szervezetek, és természetesen elsősorban azokkal foglalkoznak, akikben szerintük van fantázia: nekik indítanak számítógépes képzést, nyelvi képzést, márpedig ezek nyilván nem elérhetők a nyolc általánost, vagy még annyit sem végzett cigányok számára.
Ezért javasolták Havas Gáborék még 1994-ben, hogy a közhasznú foglalkoztatást olyan helyi, az önkormányzat kötelezettségei körébe tartozó szolgáltatásokra kellene kiterjeszteni, amelyek nem igényelnek magas iskolázottságot. Ilyen feladatkör lehetne például az iskolai, óvodai asszisztensi munka, amely nemcsak biztos foglalkoztatást, hanem előmeneteli lehetőséget is jelentene. Mert a jelenlegi rendszerben a közhasznú munkával általában az a probléma, hogy szegregál, illetve meghagyja abban a – társadalomból kirekesztett – helyzetben az embereket, amelyben amúgy is voltak.
A legrosszabb körülmények között lévő kistérségek problémáinak rendezésére Havas Gábor – Kemény István javaslatát támogatva – egyetlen megoldást lát: egy komplex, térségfejlesztési program keretében történő szanálást. Mert bár a kormánynak vannak különféle regionális, területfejlesztési programjai, ezekkel az a probléma, hogy az e célra elkülönített pénzek pályázati úton nyerhetők el. E kistelepüléseken viszont többnyire nincs olyan szereplő, aki eredményesen harcba tudna szállni az ilyen források elnyeréséért. “Nem véletlen, hogy állandóan előjön ez a gettó-metafóra. Ezek a falvak nem képesek sehogy sem rákapcsolódni a társadalomra. Mivel nincs senki, aki érdekeiket képviselni tudná, ezért egy ilyen regionális elosztási rendszerben ők azok, akik kimaradnak a jóból. Rajtuk tehát csak úgy lehetne segíteni, ha elkülönített pénzalapot hoznának létre számukra” – véli Havas Gábor.
Amíg azonban e falvaknak a szanálása nem történik meg, addig – úgy tűnik – egyet lehet tenni: segítséget adni ahhoz, hogy az ilyen helyekről minél többen elmenjenek. Ez azonban veszélyeket is rejt magában. Mert – ahogy Havas is mondja – egész falvakat nem lehet egyik napról a másikra elköltöztetni. Ha viszont csak az amúgy is jobb helyzetben lévő családok költöznek el, tovább fog erősödni a kontraszelekció: akik ott maradnak, azokra még nyomorultabb sors vár. Még katasztrofálisabbá válik a helyzet, még inkább beszorulnak a gettólétbe.
