A cigányság sok évszázados kirekesztettségét, az úgynevezett cigánykérdést nem lehet megoldani. Aki az ilyen típusú, komplex társadalmi-történelmi témát megoldani próbálja vagy komolytalan, vagy illúziókat kerget. Magam részéről boldog lennék, ha e darabban részt vevő szereplők: a kormány, a többségi civil erők, a roma elit, a szakértelmiség, valamilyen elemi konszenzusra támaszkodva, elkezdenék kezelni a krízishelyzetet – írta Bíró András, az Autónómia Alapítvány alapítója tavaly augusztusban, a zámolyi romák strasbourgi kivándorlását követően abban a vitasorozatban, amely az Élet és Irodalom hasábjain folyt.
Ma egyre többen vélik úgy, hogy a romák helyzete, a többségi – nem roma – társadalommal való kapcsolatuk romlása a rendszerváltozás utáni magyar társadalom egyik válságjelensége. Ahogy a már idézett vitában Örkény Antal és Székelyi Mária is megjegyezte: a zámolyi romák tavalyi franciaországi kivándorlása, illetve strasbourgi emberjogi beadványa és ezt követően több család esetében a menekültstátusz elnyerése megkerülhetetlenné tette, hogy mindannyian szembenézzünk a “romakérdéssel”.
Nemcsak, és főleg nem azért, hogy az Európai Uniótól, hozzá csatlakozni kívánó országként “jó bizonyítványt kapjunk”, hanem elsősorban azért, mert mindenki számára létkérdés, hogy az ország legnagyobb kisebbségével, a romákkal – és mellesleg a szegényekkel is, akiknek történetesen nagy részük roma – való mindennapi érintkezésben rejlő feszültségek az elviselhetőség határán belül maradjanak.
“Romakérdésről” beszélni nem igazán lehet, már csak azért sem, mert a magyarországi cigánytársadalom nem valamiféle egységes népcsoport, hanem jól megkülönböztethető életforma csoportokból áll. Ezek a mind társadalmi, mind kulturális helyzetüket tekintve nagyon különböző közösségek többnyire egymástól is elkülönülnek – ezt mutatja az is, hogy általában nem házasodnak egymás között. Egy dologban azonban közös a helyzetük: a többségi társadalom által “cigányként” megbélyegezve a legkülönbözőbb hátrányokkal kell megküzdeniük.
A Három Főbb Cigánycsoport Magyarországon(A Kemény-féle 1971-es első országos cigányvizsgálat alapján)
ROMUNGRÓK.
A legnagyobb csoport, a magyarországi cigányság körülbelül 71 százaléka. Csak magyarul beszélnek és többnyire az ország észak-keleti vidékén élnek.
OLÁH CIGÁNYOK. A hazai cigányközösség 11 százalékát alkotó, a magyaron kívül romani nyelven is beszélő oláhcigányok körében gyakori, hogy egyes családok kereskedelemmel foglalkozva – régiségkereskedés, használtautó-adásvétel – alapozzák meg a vagyonukat.
BEÁSOK. A román nyelven kívül magyarul is beszélő beások zöme a Dél-Dunántúl falvaiban él.
E különböző csoportokból álló roma népesség zöme szinte minden társadalmi-gazdasági mutató mentén a legrosszabb helyzetben van. A munkanélküliség körükben közel 70 százalékos, ráadásul ennek nagy része tartós “foglalkoztatás-nélküliség”. Ők a magyar társadalom legiskolázatlanabb csoportja (még 1971-ben is a cigány felnőttek 57 százaléka analfabéta volt), ráadásul az oktatás területén makacs elutasítással, szegregációval találják szemben magukat a nem-romák részéről. Az Oktatáskutató Intézet tavalyi felméréséből az derült ki, hogy az általános iskolába járó cigány gyerekek 7 százaléka tanul kisegítő osztályokban. Ebben azonban nincsenek benne a kisegítő iskolába járó roma gyerekek. Velük együtt – becslések szerint – a cigány gyerekek 12-13 százaléka részesedik kisegítős képzésben. ( Ugyanez az arány a magyaroknál másfél százalék körül van.)
A romáknál alacsonyabb az urbanizáltság foka is (1993-ban még 60 százalékuk élt falun, s csak 10 százalékuk lakott a fővárosban), valamint egészségügyi helyzetük is jóval a magyar átlag alatt van. Bár sokszor megfogalmazódtak olyan félelmek, hogy “elcigányosodik az ország” – a romák magas termékenysége, illetve a magyarok csökkenő száma miatt -, az ilyen félelmek sokkal inkább az előítéleteken, mintsem valós adatokon alapulnak. Elfeledkeznek például arról, hogy a várható élettartam a romák esetében jóval alacsonyabb, mint a nem romáknál – egyes közösségekben akár tíz évvel is! -, valamint hogy a csecsemőhalandóság is magasabb náluk, mint a teljes népességnél.
A cigányok becsült létszáma1971.-ben 320 ezer*,
1990.-ben 140 ezer**,
1993.-ban 500 ezer*
* A Kemény-féle 1971-es és 1993-as vizsgálat során azt tekintették cigánynak, akit a környezete cigánynak tartott
** Népszámlálási adat, öndefiníció alapján. (A kisebbségi törvény egyébként csak az önmeghatározáson alapuló etnikai besorolást tekinti jogszerűnek, amenynyiben kimondja, hogy a nemzetiségi hovatartozás csak és kizárólag az érintett személy által tett nyilatkozat alapján állapítható meg.)
E komplex hátrányokat fokozza, hogy a cigányok azok, akik elsőrendű célpontjai a diszkriminatív megnyilvánulásoknak. Ők a rendőri túlkapások leggyakoribb alanyai, ráadásul alig akad példa arra, hogy a bíróság elmarasztalna rendőrt hatásköri visszaélés címén.
Ennek a nagyon heterogén népcsoportnak a társadalmi integrációját, életkörülményeinek javítását tűzte ki célul a kormány a 1047/1999. számú kormányhatározatban. A feladat teljesítésére, a pozitív diszkrimináció alapelvét alkalmazva (a hivatalos tájékoztatás szerint) tavaly 7,2 milliárd forintot költött a költségvetés – ez az összeg egyesek fejében az “agyontámogatott romaság” képzetét keltheti. Többek között ezért is megfontolandó Kemény István és Havas Gábor szociológusok azon javaslata, miszerint elkülönítő roma program helyett inkább a hátrányos helyzetet kezelő átfogó társadalompolitikai koncepcióra lenne szükség.
Merthogy semmifajta megkülönböztetés nem túl szerencsés. Főként nem egy olyan társadalomban, mint a magyar, ahol úgy tűnik, az utóbbi évek során egyre nőnek az előítéletek. Már a TÁRKI 1996-os vizsgálatából is az derült ki, hogy Magyarországon a cigányok a legelutasítottabb etnikai csoport. Velük szemben a társadalom elfogadja még a nyíltan diszkriminatív intézkedéseket is. A TÁRKI 1998-as vizsgálatából pedig az is látszik, hogy nemcsak az “utca embere”, de még a döntéshozó politikusok sem mentesek előítéleteiktől. A települési önkörmányzatoknak kiküldött kérdőíveken, ahol idegenekkel és cigányokkal kapcsolatban tettek fel kérdéseket, a válaszadó önkormányzatok 43 százaléka nyíltan vállalta, hogy nem szeretne több romát a településén…
