Ha van kormány, amely az elődje érdemeiből élt, ez a mostani mindenképpen ilyen.#<# Az előző kormány - egyik legemlékezetesebb intézkedésével - drasztikus valutaleértékelést hajtott végre. A belföldi munkaerő versenyképes "beárazása" következtében megélénkült a külföldi tőke beáramlása, ami rég nem látott, tartós konjunktúrát indukált. Ez alapozta meg a most végéhez közeledő politikai ciklus sikereit. Az imponáló gazdasági növekedés a jelenlegi kormány számára lehetővé tette a minimálbér számottevő emelését, miközben a munkanélküliség is folyamatosan csökkent.
FEKETE ARANY. Hogy melyik kormányról beszélünk? Természetesen az angolról. A történetet talán csak annyiban kell árnyalni, hogy nem feltétlenül tekinthetjük az előző kormány “érdemének” a nagyarányú valutaleértékelést, hiszen azt nem szándékosan követte el: John Major kormányfő és Norman Lamont pénzügyminiszter 1992 szeptemberében egyszerűen nem tudott ellenállni a fontra nehezedő spekulációs nyomásnak. Kénytelenek voltak két év ERM-tagság után újra lebegtetni a fontot, ami az adott helyzetben mintegy 15-20 százalékos leértékelődés elfogadásával volt egyenértékű. A konzervatívok egészen odáig – mint mindig az első világháború óta – az erős font politikáját folytatták, tekintet nélkül arra, hogy az milyen hatást gyakorol az erodálódó versenyképességű brit iparra. A devalváció korábban a munkáspárti kormányok reszortja volt, s mint kényszermegoldás, a Major-kormány számára kiheverhetetlen traumát okozott. Ezért beszéltek az 1992. szeptemberi fordulatról Fekete Szerdaként. Politikai értelemben ez nem volt alaptalan, a gazdasági következményeket tekintve azonban sokkal inkább Arany Szerdáról kellene beszélni, hiszen a konjunktúra 1992 harmadik negyedévétől fogva egészen mostanáig töretlennek mutatkozott.
Tony Blair kormányának 1997 májusától csak arra kellett vigyáznia, hogy ne rontsa el a készen kapott gazdasági növekedést. Nem is módosított szinte semmiben a megelőző kormány által kijelölt pályán, talán csak annyit mondhatunk, hogy enyhe próbálkozások történtek a konjunktúra hozadékának szociális és regionális értelemben méltányosabb elosztására, de végül is ezen a téren sem történt túl sok. A Blair-kormány inkább alkotmányos kérdésekben különböztette meg magát elődje gyakorlatától, és nem a gazdaságpolitikában.
Intézményi értelemben persze történt változás. Gordon Brown pénzügyminiszter leginkább emlékezetes intézkedése a legelső volt, amellyel – Európában utolsóként – függetlenséget adott a központi banknak. Erről azonban megint csak nem mondható, hogy közvetlenül befolyásolta volna a monetáris politika tartalmát. Inkább azt üzente, hogy a Munkáspárt néhány árnyalattal euró-barátabb a konzervatívoknál.
A gazdaságpolitika egész fogalomrendszere is egész más már, mint a Thatcher-korszakban. Hogy mást ne mondjunk: Gordon Brown a választási kampány kezdetén meghirdetett öt legfontosabb közgazdasági cél között említette a teljes foglalkoztatást. Ebben nyilván megtalálhatók a költőkre és politikusokra jellemző túlzás mozzanatai, de tény, hogy az idén egymillió fő alá csökkent az 1992-ben még hárommilliós munkanélküli sereg, s a kormánynak tényleg lehetnek eszközei arra, hogy a jelenlegi szintet tovább csökkentse.
AZ EURÓPA-PARADOXON. Furcsa ellentmondás, hogy miközben a brit gazdaság két cikluson keresztül megtapasztalhatta az euró-zónán kívüliség örömeit (eltekintve az autóipar tavalyi bonyodalmaitól), a szavazók többsége a nyitottság és az Európához való fokozatos közeledés programját, vagyis a Blair-kormányt részesíti előnyben. A William Hague vezette Konzervatív Párt, amely nem ismerte fel ennek a kényes egyensúlynak a jelentőségét, beszorította magát az Európa-ellenesség zsákutcájába. A font megmentése a párt legfontosabb jelszavává vált a legutóbbi években, ami hatásosnak bizonyult ugyan az európai parlamenti választások megnyeréséhez 1999-ben, ám roppant kevés ahhoz, hogy a Westminsterért folytatott csatában akár csak megszoríthassák a Munkáspártot.
Bár a helyzet ellentmondásos, nem lehet kizárni, hogy az Egyesült Királyság nagyon hosszú távon is megmarad olyan EU-tagországnak, amely saját nemzeti valutáját használja. Ennek a többi EU-tag nyilván nem örül: az ő szemükben unfair előnynek számít, ha egy partner részese az egységes piacnak, de mellette önálló árfolyam- és monetáris politikát folytathat. A brit jobboldal, vagyis a politikai középosztály hallani sem akar arról, hogy erről az előnyről lemondjanak, a baloldal viszont csakis népszavazási támogatással vállalná ezt – miközben a közvélemény kétharmada kifejezetten ellenzi a font megszüntetését. Ráadásul ott van még Dánia és Svédország, az á la carte EU-tagság megtestesítői, amelyek hivatkozási alapul szolgálnak a szigetország euroszkeptikusai számára is.
Dániában és Svédországban öt-tíz évente lehet próbálkozni népszavazással az európai ügyekkel kapcsolatban. Angliában nem lehet kísérletezni: egy nemleges döntés egy-két generáció távlatára venné le a politika napirendjéről az euró bevezetésének lehetőségét. Tony Blairnek (vagy utódjának) emiatt nem lesz könnyű megválasztani a megfelelő időpontot.
