Schröder német kancellár, a kormányzó szociáldemokrata párt (SPD) vezetője a májusi hónapfordulón egy huszárvágással Németországhoz ragadta a kezdeményezést az Európai Unió jövőbeni szerkezetéről szóló vitában.
Éppen egy esztendeje Fischer külügyminiszter, a koalícióban részt vevő Zöldek pártjának vezetője a Humboldt Egyetemen tartott beszédében azt ajánlotta, hogy az Európai Uniónak át kellene alakulnia “szuverén államok szuverén föderációjává”. Előadásának alcíme is erre utalt: “Gondolatok a végleges európai integrációról”.
VIHAROS REAKCIÓK. A Fischer-beszéd nagy vihart kavart. Chirac francia köztársasági elnök a német parlament előtt erősítette meg (a néhai De Gaulle tábornok szellemében) “a hazák Európája” elvet, az unión belül a nemzetállami szerep primátusát. Nagy-Britannia miniszterelnöke, Tony Blair azt fejtegette, hogy az EU-nak “szuperhatalommá kell válnia, de nem szuperállammá”. Tavaly végül csak az csitította a szenvedélyeket, hogy a beszédet (címére is hivatkozva) egy sajátos múltú politikus gondolati játékának igyekeztek tekinteni, s nem minősítették Németország hivatalos politikájának.
Schröder kancellár az immár “Felelősség Európáért” nevet viselő deklarációjában most világossá tette, hogy a Fischer-beszéd nem afféle “zöld ábrándozás” volt, hanem gondolati előkészítése egy tudatos német politikának. A kancellár félreérthetetlenül kimondta, hogy az uniót nemzetállamok együttműködő klubjából fokozatosan föderációvá kell átalakítani. Megjegyzendő: ez a koncepció nem kötődik az SPD-hez. A konzervatív ellenzék (CDU/CSU) derékhada is elfogadja. Olyannyira, hogy az első kommentárok szerint a jövő évi német választásokon az “Európa-kérdés” már nem is játszik majd szerepet.
A német “föderációs offenzíva” gyökeresen megváltoztatná az EU jelenlegi szerkezetét és hatalmi egyensúlyait. Támadásának legfontosabb célpontja a Miniszterek Tanácsa, amely a szuverén tagállamok képviselőiből álló testület, a “hazák Európája” elv megtestesítője és az unió egyik döntési központja. A Tanácsot a terv valósággal “eltüntetné”, oly módon, hogy az lenne a (német Bundesrat mintájára) a jövő kétkamarás európai törvényhozásának felsőháza. Ez a gyakorlatban szinte lehetetlenné tenné, hogy egy tagállam érdekeinek védelmében blokkolja egy uniós döntés végrehajtását. Az alsóház (a német Bundestag) szerepét a mai Európa Parlament venné át, e szerv döntene az unió költségvetéséről. Ez önmagában is lidérces álom a franciák számára, hiszen például a teljes büdzsé több mint 45 százalékát felfaló agrárköltségvetés – amelynek Franciaország a legnagyobb haszonélvezője – nem élhetné túl ezt a reformot. Végül: az Európai Bizottság válnék a föderáció kormányává, amelynek elnökét az új törvényhozás választaná meg.
Berlin offenzívájának bázisa az, hogy az EU hatalmi-gazdasági egyensúlya, sőt földrajzi és geopolitikai súlypontja is eltolódott. Az évtizedekkel ezelőtt francia hegemóniára “tervezett” integrációs modell helyét mára a német hegemóniára épülő modell vette át. Jellegzetes, hogy a konzervatív, de egyben mélyen realista londoni Economist ennek alapján úgy véli: “Schrödernek és stratégáinak joguk van arra, hogy Európát megkíséreljék átformálni saját hazájuk föderatív szerkezetének mintájára.”
A föderalista offenzíva persze nem lesz diadalmenet. A legtöbb, ami mondható (és ez sem kevés), hogy az Európa-vitában ezentúl egy államférfi politikai profilját az határozza meg, miképpen viszonyul a Schröder nevét viselő német tézisekhez.
PÁRIZS ELLENÁLL. Franciaország mint potenciális fő áldozat továbbra is ellenáll. Az európai ügyek minisztere, Moscovici szerint a franciák “továbbra is hívei az integrációnak, de tiszteletben kell tartani az államok akaratát; így például nem lehet a nemzeti kormányok képviselőinek tanácsát lefokozni az európai törvényhozás egyik házának szerepére.” Blair, a választásokra készülő brit kormányfő menekül az állásfoglalás elől, hiszen a Csatorna túlsó partján egy európai föderáció támogatása “a halál csókját” jelenti minden hatalomra vágyó politikus számára. Egészében a visszhang abban foglalható össze, hogy (a belgák kivételével) szinte általános az óvatos tartózkodás.
Ebben két tényező játszik döntő szerepet. Az egyik: legalábbis kérdéses, hogy a többnyelvű, eltérő történelmi örökséget hordozó Európában kialakult-e vajon egy föderáció támogatásának érzelmi bázisa. A másik: éppen Németország indítaná el az uniót egy szövetségi államszerkezet létrehozása felé. Márpedig a német fejlődés által nyújtott imponáló demokratikus garanciák ellenére az európai tudat mélyén még mindig ott bujkál az aggodalom: Berlin álma vajon egy európai Németország, vagy éppenséggel egy német Európa?
