Kit neveztek “nagy kormányosnak”? Ki volt a “láncos kutya”? Rázós kérdések lehetnek ezek egy mostanság divatos kvízjátékon.#<# Pedig Mao Ce-tung és Josip Broz Tito, mert róluk van szó, elmúlt századunk történelmének jelentős szereplői voltak. Szabad őket magasztalni vagy ócsárolni, de semmibe venni hiba. Ám mégiscsak talány: miért is került a Polonyi Péter-féle Mao, illetve az A. Sajti Enikő-féle Tito portré a népszerű, párhuzamos életrajzokat tartalmazó sorozat azonos kötetébe. Mao ugyanis egy hatalmas ázsiai birodalom kényura, míg Tito csupán egy kis balkáni ország vezetője volt. Polonyi igényes, alapos, színes írása és A. Sajti felszínesebb, szürkébb jellemrajza megadja a rejtvény kulcsát.
PÁRHUZAMOSSÁGOK.Nézzük az érveket. Mindketten a XIX. század végén születtek, Mao még a császári Mennyei Birodalomban, Tito az Osztrák-Magyar Monarchiában, és ez hatással volt gondolkodásmódjukra. Hosszú élet adatott nekik: Mao 82, Tito 86 éves korában távozott az örök vadászmezőkre, több évtizedig voltak hatalmon, korukat is túlélték. Mindkettejüket csaknem azonos életkorban érte az októberi orosz forradalom meghatározó élménye. Mindketten ellentmondásos, de nagy formátumú, karizmatikus, valamint kimagasló taktikai és jó helyzetfelismerő képességű államférfiak voltak, akik kiválóan eligazodtak a korabeli sötét politika intrikáinak labirintusaiban. Szerették a pompát, a fényűzést (a puritánság – minden közhit ellenére – a “nagy kormányost” sem jellemezte). Mindketten hosszú, kockázatos, és főként saját nemzetük erejére támaszkodó harcban jutottak hatalomra. Tito a német fasiszta hadsereget győzte le, Mao pedig Csang Kai-sek és a japán megszállók felett aratott diadalt.
Ami ezután következett, közel sem volt ennyire dicső. Az általuk megteremtett rezsim jellegében, módszereiben alig különbözött a durva sztálini diktatúrától, jóllehet mégsem kívántak Moszkva dróton rángatható bábjaivá válni. Ám mégis tévedtek, amikor azt hitték: szabadságharcukkal kivívták a jogukat a Moszkvától való legalább részleges önállóságra. Ez a szándékuk végül is súlyos összetűzésekhez vezetett Sztálinnal.
A Szovjetunióval való szakítás nyomán mind a kül-, mind a belpolitikában hasonló következtetésre jutottak: a “nemzeti” kommunizmus jelszavát tűzték zászlajukra, a harmadik világ felé nyitottak. Jugoszlávia – és erre nálunk még sokan emlékezhetnek – erőteljesen közeledett a Nyugathoz, demokratikus reformokat vezetett be, és megkezdte a munkásönigazgatási modell kiépítését. Kína mozgalmas történetében jó néhány érdekes, de kudarcba fulladt kísérletet ismerünk. Csak címszavakban: “virágozzék száz virág”, a “nagy ugrás” és a népi kohók mozgalma, majd a “kulturális forradalom”.
Természetesen Tito és Mao politikája, a súlyos következményekkel járó belső hatalmi harcok nem érthetők meg a Szovjetunióval való szembenállás és az ezzel járó hosszadalmas és nyomasztó konfliktusok nélkül. Déli szomszédunkról szólva emlékeztetnünk kell rá: a Komintern 1948-ban elítélte Jugoszláviát, majd a Szovjetunió a csatlós országokkal egyetemben megszakította vele a diplomáciai kapcsolatot és fokozódó gazdasági, politikai nyomással kívánta megadásra kényszeríteni a “lázadót”. A hidegháború légkörében bekövetkezett eme szakítás tette azután próbára a Komintern fegyelmezett pártkatonájából az “anyaszentegyházból” kiátkozott eretnekké vált Tito államférfiúi nagyságát is. Ezt a próbát a Nyugat segítségével kiállta. Mao vizsgája a koreai háború (1950-1953) volt, amelybe – talán Sztálin ösztönzésére – a kínai hadsereg tevékenyen beszállt. Kína ezzel alaposan kiszolgáltatta magát a Szovjetuniónak, és két évtizedre lehetetlenné vált közeledése a Nyugathoz is. A hatvanas években kibontakozott szovjet-kínai konfrontáció, majd a kibékülést követő kitörés a nemzetközi elszigeteltségből és a kínai-amerikai barátkozás kezdete is jórészt Mao nevéhez fűződik.
KÜLÖNBSÉGEK.Itt jegyezzük meg, hogy Mao és Tito személyesen sohasem találkozott. Uralmi rendszerük különbsége jószerével a kis ország és nagy ország, az európai és kínai hagyományok közötti eltérésekkel magyarázható. A mindkét országban uralkodó személyi kultusz és kemény diktatúra nem sokban különbözött a sztálinitól. Ámbár az is igaz, Mao nem rendezett látványos pereket, de például a “kulturális forradalom” áldozatainak számát sohasem tudjuk meg. Tito sem bánt éppen kesztyűs kézzel ellenfeleivel.
És most a lassan elfeledett hazai vonatkozásokról. A nagy szakítás idején Magyarország a Tito elleni harc “frontországává” vált, a gátlástalan propaganda, a “spontán” tömeggyűlések célpontja “az imperializmus láncos kutyája” volt. Azután jött a Rajk-per, és a többi. De ide tartoznak a háborút követő sok ezer magyar áldozattal járó megtorlások, mintegy válaszul a horthysta hadsereg 1942. évi rosszemlékű újvidéki “razziáira”. És akkor még itt van Tito – enyhén szólva – nem egyértelmű szerepe Nagy Imre ügyében és a szovjet katonai támadást támogató hírhedt pulai beszéde. Egyébiránt Mao is kiállt a magyar forradalmat leverő szovjet intervenció mellett.
Több mint két évtized telt el a két nevezetes vezér halála óta. Az utókor mérlegének nyelve egyértelműen Mao javára billen: Kína fennmaradt és világhatalmi tényezővé vált. Jugoszlávia viszont szétesett, és a “maradék” ismét Európa tűzfészkévé lett. Mégsem helyes ezért főleg Titót hibáztatni, aki legalább néhány évtizedre megteremtette az egységes délszláv államot. A recenzens szerint igaza lehet Milovan Gyilasznak, aki nagy ellenfele halálának évében írta: “Josip Broz Tito mint történelmi személyiség tovább él, még sokáig a vizsgálódás tárgya lesz. Mert: bár Tito műve elválaszthatatlan személyiségétől, a személyiség mégis érdekesebb, eredetibb. És időtállóbb.” Talán így is van.
