Las Vegasba készülődvén – csak azt a hosszú repülést, csak azt tudnám feledni! – már Pesten szóltak, nehogy kihagyjuk a Cirque du Soleil produkcióját.#<#
Ez a színház az ötezer személyes Bellagio hotel és óriáskaszinó (de mi nem óriás Las Vegasban?) szerves része. A tulajdonos először felépítette az elképesztő méretű és hihetetlen technikával működő színházat, kitaláltak egy produkciót, és amikor a szálloda is felépült, egyszerre nyitott az egész. A produkciónak egyszerűen azt a címet adták, hogy “O”, hangzásban utalva a víz francia nevére. Főszereplő a víz (ahonnét egysejtű ősünk kimászott) és az ember (amivé lett).
Az író és rendező Franco Dragone művét semmihez se tudnám hasonlítani, amit hosszú életem során láttam. Ép ésszel nem is lehet megérteni azt a technikai bravúrt, amit ezt a színpad tud, elsősorban a soktonnányi víztömegek mozgatását: először bokáig ér, kecsesen lejtenek-tocsognak a táncosok, aztán süllyedni kezd az egész, térdig-csípőig-nyakig ér a víz, az egész balett eltűnik a tóban, majd hosszú percek múlva felbukkannak, és bravúros vízi tánc következik. Beúszik egy süllyedő ház, rajta két remek bohóc, küzdenek az életükért, életveszélyes komikum. A légből lovasok ereszkednek lassan alá, szügyig merülnek a vízbe, majd egy forduló után újra ki, visszaúsznak a légbe. Csellista lány sétál végig a színpadon, keréken gurítva hangszerét, és gyönyörűen játszik, akkor van vége a kompozíciónak, amikor a másik oldalon kilibeg végtelen fátylát húzva. Ezek csak elemek, leírhatatlan az egész. Lenyűgöző harmóniában olvad össze a páratlan technika és a bravúrt átszövő-kiegyensúlyozó szürrealista látványköltészet.
Ez Franco Dragone legfőbb érdeme: nem ájult és veszett bele a kínálkozó, mindenre képes technikába, de minden ízében kihasználva, felejthetetlenül emberközpontú költői látomást hozott létre. Igaza volt, aki azt mondta Pesten, nehogy kihagyjuk. Negyedévre előre elkelnek az elég borsos árú, 120 dolláros jegyek a több ezer férőhelyes színházban. Nekünk, egyetemi protekcióval, szerencsére nem kellett negyedévig várnunk.
Utána persze ettünk, hogyne ettünk volna! Amikor csak lehetett, rákféléket: kisrákot, nagyrákot, királyrákot, langusztát, homárt, ami belefért. És pompásnál pompásabb lazacokat, mindenféle módon. Szerintem mindenfajta gyorsbüfé az evés gyönyörűségének és a konyhaművészetnek a megcsúfolása. Ezt a műveletet és ennek anyagait hívják az amerikaiak “fast food”-nak. Bekapom és rohanok! A legősibb és legcsodásabb étket, a tenger megszentelt gyümölcseit, kiábrándítóbban nem is nevezhetnék, mint “sea food”. Szörnyű, mert annyira hasonlít! Bennem leginkább valamilyen műtáp képzetét kelti. Pedig én az ilyen eledelt legszívesebben magasba emelném, hogy áldja mega Magasságos, mielőtt bekebelezem.
