Négyezerhétszáz négyzetméter, azaz 96 lakás a Gazdasági Minisztérium jóvoltából Zalaegerszegen.#<# Szíven talál ez a reklám - nekem szülővárosom a domboktól ölelt dunántúli megyeszékhely, amely hirtelenjében a GM píár (public relations) tevékenységének fókuszába került, óriásplakáton és tévéreklámban egyaránt.
Van mit ünnepelni: a hazai lakásépítés elmozdulni látszik arról a mélypontról, amelyre 1999-ben zuhant. Dicsérendő továbbá a szociális bérlakások rehabilitásának szándéka. Maga a reklám pedig pozitív hatást gyakorol a hazai lakáskultúrára azáltal is, hogy akarva-akaratlanul a társasház gondolatát propagálja. Az elmúlt évben bevezetett új típusú lakáshitelek sajnos nem ennek a kategóriának adták a legnagyobb lendületet. A plakátok és a tévéklipek azonban, ha anyagilag nem is, erkölcsileg mindenképpen támogatják azt a modellt, amely inkább hozzájárulhat a hazai lakásviszonyok javításához, mint az egyénileg terveztetett, kivitelezett és támogatott családi házak (ez utóbbiak finanszírozási feltételei javultak ugrásszerűen mostanában).
MINDEN RELATÍV. Van azonban némi irónia abban, hogy a pannon tigris legújabb sikersztorijának epicentruma éppen Zalaegerszeg. A sikersztorik ugyanis önálló életet élnek, és megmérkőznek egymással. Nos, ezúttal arról a városról beszélünk, amelynek lakossága az 1945 utáni negyven évben ötszörösére nőtt. A leginkább pejoratív összefüggésben előforduló “szocialista iparosítás” itt elsősorban az előnyös oldalait mutatta meg. Korábban, amíg a katolikus egyháznak befolyása volt a térség gazdaságpolitikájára, még a vasút is elkerülte Zalaegerszeget (ezért a Szombathely-Nagykanizsa vonal furcsa kitérője Zalaszentiván felé – nota bene: ma egy másik vasút vonalvezetésénél merül fel az elterelés gyanúja, igaz, nem egyházi sugallatra). A harmincas években aztán az amerikai tőke ellenállhatatlan ajánlatot tett a zalai olajkincs kiaknázására, s ennek hatásai idővel a megyeszékhelyen is megmutatkoztak. A háború után pedig jött minden egyéb: ruha és cserépkályha, bútor és optika, tejtermék és hús minden mennyiségben, a vegyipar könnyű és nehéz műfaja, továbbá fényforrás, amelynek a megye korábbi eposzi jelzője miatt különös jelentőséget kell tulajdonítanunk. A város (sőt, a megye) legnagyobb cége azonban az építőipari vállalat volt, amelynél dolgozva nyári szakmai gyakorlat keretében bevételeket és kiadásokat iktattam egy jókora naplóba.
Hogy hány lakás épült a negyven év alatt Zalaegerszegen, arról jobb nem beszélni – nem létezik akkora óriásplakát, amelyre ezek az adatok felírhatók lennének. Családunk kétszer költözött a város szélére, s egy-egy ötéves terv múltán mindkét alkalommal már a lakótelep közepén találtuk magunkat. S mielőtt bárki a minőségre tenne megjegyzést: Zalában mindezt sikerült véghezvinni a máshol sokat szidott házgyári építmények és a sok vidéki várost elcsúfító húszemeletes toronyház nélkül. Amikor pedig – a nyolcvanas évek első felében – a világgazdasági válság már alaposan meglegyintette az országot, Zalaegerszeg új színházat alapított, csúcsra járatta futball- és kosárlabda-csapatát, Vadász György pedig egy egész városközpont felépítésében élhette ki alkotó tehetségét. (Még maszek fagyisunk is lett, amihez korábban szégyenszemre Nagykanizsáig vagy Keszthelyig kellett menni.)
ÁTVÉSZELT ÉVTIZED. A kilencvenes évek Zalaegerszegen is leginkább az utcák, terek és iskolák átkeresztelésével teltek. Az államszocializmus alatt kiépült diverzifikált ipar azonban – a balatoni turizmus megcsapolásával kiegészítve – segített átvészelni az évtized nagy depresszióját. Közben néhány multinacionális vállalat is megtelepedett a térségben. Volt, amelyik vissza is vonult hamar, de – tekintettel a kedvező adottságokra – jött helyette másik. A város a Tiszántúlról kezdett importálni olcsó munkaerőt (egyéb szolgáltatásokat pedig Ukrajnából).
A várost és a kormányt egyaránt dicsérő GM-reklám a legnagyobb multinacionális cégek klipjeinek hangulatát idézi: “mi hozzuk el életedbe a világosságot”, “egy jobb világot teremtünk”, és így tovább. Mintha a gazdasági és szociális jégkorszaknak vetne véget az országszerte megcsodált háztömb átadása. A fenti gazdaságtörténeti vázlattal azonban éppen azt szerettem volna érzékeltetni, hogy száz darab, alig közepes méretű lakást átadni Zalaegerszegen egyáltalán nem kunszt.
A kunszt az lenne, ha létezne olyan országos lakáspolitikai koncepció, amely korrigálná a kilencvenes évek első felének katasztrofális hibáit (túlerőltetett privatizáció, a bérlakásállomány meggondolatlan leépítése és így tovább). Ha tíz évvel a piacgazdaság kiépülésének megkezdése után nem kellene magyar családok tízezreinek rettegni a kilakoltatástól. A gazdaságpolitikai tévéklipeket pedig jó lenne arra az időszakra tartogatni, amikor a Széchenyi-tervnek köszönhetően (vagy bármi más, kedvező folyamat következtében) már nem a Nyugat-Dunántúlon, hanem Észak- vagy Kelet-Magyarországon jelennek majd meg a gazdasági fejlődés zöld hajtásai.
