Utólag akár vízválasztónak is tekinthető az idei február az európai integráció történetében.#<# Ekkor történt ugyanis először az, hogy az euró-övezet tagországai közötti gazdaságpolitikai vita odáig fajult, hogy a közösség rendelkezésére álló legerősebb eszközzel, a pénzügyminiszterek euró-12 tanácsának nyilvános állásfoglalásával emlékeztettek egy tagállamot arra: konjunktúrapolitikája és ezt megalapozó költségvetése nincs összhangban a valutaunió követelményeivel. Mi több, az általában megvetett évközi kiigazító intézkedéseket nemcsak elnéznék, hanem kimondottan el is várnák az írektől. MÁSOKNAK IS SZÓL. Könnyű lenne azon élcelődni, hogy lám, egy kis országot mily’ hamar kipécéznek, ha az aggodalmakat nem osztaná az ír jegybank, továbbá ha egyidejűleg nem figyelmeztették volna a brit kormányt is a választási évre előirányzott 1,1 százalékos deficit miatt. S az olasz jobbközép adócsökkentési ígéretei ismeretében nem kétséges, hogy a kelta intő legalább ugyanilyen mértékben szól – már előre – a biztos befutónak látszó itáliai jobboldalnak, amely az írekével azonos gazdaságpolitikát hirdet.
Lássuk a tényeket: az ír bruttó hazai termék (GDP) 2000-ben 10,7 százalékkal nőtt, az infláció – 5,3 százalékkal – több mint kétszerese volt az európai jegybank célértékének, miközben a költségvetés 4,7 százalékos többlettel (!) zárt. Ha pusztán e számokat vesszük, még indokoltnak is tűnhet Charlie McCreevy ír pénzügyminiszter fölháborodása, hogy krónikusan eladósodott és deficitjükkel küzdő partnerek őt ne oktassák ki.
A helyzet azonban ennél bonyolultabb. Egyfelől az egy főre jutó bruttó nemzeti termék (GNP) tekintetében Angliát beérő ír gazdaság hosszú távon fönntartható növekedési értéke aligha lehet a 11 százalék közelében. Másfelől, az ír valuta visszavonhatatlanul rögzített árfolyammal vesz részt az euró-övezetben. Mivel az utóbbi egészét sokkal lassabb növekedés jellemzi, az európai jegybank által folytatott pénzpolitika az ír adottságokhoz mérve expanzív. Ilyen magas írországi növekedési ütem mellett kétszámjegyű kiadásnövelő intézkedéseket hozni, mi több e helyzetben közel 2 százalékpontos közvetlen és közvetett adócsökkentést végrehajtani nyilvánvalóan prociklikus hatású: a száguldó autó vezetője a motorfék alkalmazása helyett a gázpedált nyomja tovább. Ez a belső államadósság szintjétől függetlenül így van. Az Európai Bizottság, s nyomában a pénzügyminiszterek tanácsa ezért javasolt egy, a GDP 0,5 százalékára rúgó kiigazítást. Nem a 2001-re tervezett 4,3 százalékos többletet keveslik, hanem a túlfűtéstől óvnak.
Az intő tényének és hatásának jelentősége messze túlmutat azon, amit az ír gazdaságnak az unió összesített GDP-jén belüli 1,4 százalékos részaránya indokolna. Egyfelől világos, hogy az euró-övezettel létrejövő gazdasági rendszer erőteljes korlátokat szab a gazdaságpolitikai külön utaknak. Ez igen erőteljesen megmutatkozhat – belátható időn belül – a francia, az olasz és a görög esetben is. Az ír példának precedens értéke van. Kérdés, hogy a nagy politikusgeneráció “lelépése” után is fönnmarad-e a közös valuta éltető elemeként szolgáló gazdaságfilozófiai és költségvetés-politikai együttmenetelés. Ellenkező esetben a nemzeti egoizmus szétrázhatja a valutauniót. Márpedig az önfejűség erősödésének sokan és sokféle tanújelét adták – legutóbb éppen Nizzában.
Nem kevésbé érdekes azonban az a mozzanat, amit a keleti kibővülés jelent e tekintetben. A német Handelsblatt találóan féltucatnyi kis Írországról beszél, amennyiben a tagjelöltek első körében a gazdasági növekedés tartósan magasabb lesz az uniós átlagnál. Ekkor az irodalomban Balassa-Samuelson hatásként ismert okokból vagy az árfolyamrögzítés lehetetlen, vagy a maastrichtinál magasabb infláció válik szükségszerűvé. Mivel pedig a fölzárkózó gazdaságoknak nem lesz módjuk tartósan kimaradni a valutaunióból, egyre többen vetik fel az ár- és árfolyam-követelmények alóli mentesség kérdését.
VÉGE A KÜLÖNUTAKNAK. Ha abból indulunk ki, hogy a korábbiakban az árfolyamrendszerbeli tagság, illetve az államadósság kritériuma alól adtak fölmentést (az előbbinél Olaszország és Finnország, az utóbbinál Olaszország és Görögország esetében), valószínű, hogy az inflációs kritériumot veszik majd komolyabban. Ugyanis ez közvetlenül hat a hosszú távú kamatok, az államadósság, sőt a reáldeficit alakulására is. Ennél is fontosabb azonban az – már ha a valutauniót nem engedik szétrázódni -, hogy a gazdaságpolitikai különutak kora lejárt. Az unió nemigen tud mit kezdeni azzal, ha egy tagállam – vagy egy még szigorúbb megítélés alá eső tagjelölt – úgy véli, a magasabb növekedés érdekében engedékenyebb lehet az infláció ügyében. Nem tartható tehát az olyan konjunktúrapolitika, amely elemeiben és következményeiben az árstabilitás ellen dolgozik, mert az egyben az integrációérettség ellen is dolgozik. A magyar gazdaságban kibontakozó újabb irányzatok ismeretében nehéz lenne a kelta intőt nem magunkra venni.
