Bankemlékek – Recenzió

Kiváltképpen a pénzügyi rendszert alakítja át a globalizáció.#<# Ez az elkoptatott közhely bizonyítást sem igényel, hiszen könnyű belátni: a száz évvel ezelőtti bankok, ahol könyökvédős tisztviselők kalamárisba mártott tollakkal jegyezték be a nagy könyvekbe az üzleti tételeket, aligha hasonlíthatók a mai modern pénzintézetekhez, amelyekben bonyolult pénzügyi műveleteket boszorkányos elektronikus masinák segítségével pár gombnyomásra már néhány (másod)perc alatt hajtanak végre. Az óriási fejlődés ellenére sem haszontalan eltűnődni rajta: vajon rejt-e tanulságokat ifjú bankáraink számára a bankszektor hányatott múltja. Jó alkalom ilyen elmélkedésre Tomka Béla könyve, amelynek kiemelkedő érdeme, hogy világosan, tömören, tények, adatok, események bő ismertetésével és velős kommentálásával mutatja be: hogyan is lett Fáy András 1825-ben felvetett kósza ötletéből egy folyamatosan terebélyesedő és mind bonyolultabb feladatokat ellátó pénzügyi rendszer. Továbbá: milyen körülmények között is születtek azok a bankok, amelyek a hazai ipar megteremtésében a Gründerzeit időszakában, majd a válságok közepette és a háború alatt és után egészen az 1947. évi hírhedt államosításokig a magyar gazdaságban döntő szerepet játszottak. E könyv olvastán azonban arra a nem várt megállapításra juthatunk, hogy minden tetszetős változás ellenére pénzügyi rendszerünk némely jellemző vonásai, zavaró problémái mindmáig megmaradtak. Így van ez a gazdaság feletti bankuralom hosszú múltra visszatekintő, de máig is élő vádjával. Ez azon alapul(hat), hogy a XIX. század végén és a XX. század elején a pénzintézetek valóban jelentős szerepet vállaltak a tőkés gazdaság finanszírozásában. Kezdetben ugyanis a bankok adták a tőkét iparvállalatok alapításához, alaptőkéjük emeléséhez, szolgáltatták a folyamatos működésükhöz szükséges hiteleket, gondoskodtak a pénzügyi infrastruktúráról, s részt vettek a részvénykibocsátásokban, a tőkeimport szervezésében. Mindezek a jelenségek vezettek azután a “mindenható bankuralom” elleni hangulatkeltéshez.

És van itt még valami: a kezdeti időszakban – még a monarchia keretei között – az első bankok csak nagyon lassan tudtak függetlenedni az osztrák tőkétől. A századfordulót követően a jelentős magyar pénzintézetek szoros kapcsolatban álltak vezető német és francia pénzügyi csoportokkal is. A Trianon utáni nyomasztó tőkehiány enyhítésére különösen nélkülözhetetlen volt külföldi tőke bevonása. Akkor alakultak meg a “szótárbankoknak” gúnyolt, a nevükben az angol-magyar, magyar- olasz, magyar-német jelzőt viselő pénzintézetek. Pontos adatok ugyan nincsenek arról, hogy e hosszú időszakban a hazai bankokban mekkora volt a külföldi tőke tulajdonosi érdekeltsége, az azonban bizonyos: nélkülük a súlyos gazdasági válságok következményeit sem sikerült volna átvészelni. Arról már nem is szólva, hogy a hazai tőkés iparosítás meg a gazdasági modernizáció is megvalósíthatatlan lett volna a nemzetközi tőke közreműködése nélkül. (Ma sincs másképpen.) Hát ennyit a pénzintézetek és az idegen tőke “bomlasztó és nemzetrontó” tevékenységéről.

Végezetül arról az “örök témáról”, hogy sok-e nálunk a bank. Ennek a túlfejlettségnek, hipertrófiának nevezett jelenségnek a kritikája mindmáig végigkíséri a pénzintézetek történetét. Egy bizonyos: az egész hitelszférában már kezdettől fogva Budapestnek volt meghatározó szerepe, még 1928-ban is 282 pénzintézet tevékenykedett itt, jóval több, mint a világháború előtt. Istenigazában a harmincas évek gazdasági válsága után került napirendre a “túlburjánzott” bankrendszer racionalizálása. Most is ilyesmi van műsoron.

Összegzésül, a hazai és külföldi tőkét elmarasztaló előítéletek, a hamis és megtévesztő jelszavak – viseljenek bár új köntöst – napjainkban is felmérhetetlen károkat okoz(hat)nak.