José Brigido Aguirre beinvitál bennünket az egyformára festett házakból álló telep egyik szűkös, két hálószobás lakásába, s odabenn életének jobbrafordulásáról mesél. Miután korábbi lakóhelyéről, egy kisvárosból az amerikai határnál lévő virágzó gazdaságú mexikói nagyvárosba, Ciudad Juárezbe költözött, sikerült technikusi munkát kapnia egy gyárban. A mexikói kormány és munkáltatója, a michigani székhelyű Delphi Automotive Systems garanciavállalásának köszönhetően a 25 éves, heti bruttó 135 dollárt kereső fiatalember jelzáloghitelhez is jutott, s így tud fedelet és élelmet biztosítani háromgenerációs, nyolctagú családjának. A munka mellett Aguirre főiskolára is jár, az üzemmérnöki diploma megszerzésétől életszínvonalának további emelkedését reméli. Gyermekei közül a három kisebbiket mindenáron ki akarja iskoláztatni, határozott elképzelése van arról, hogy melyikük mit tanuljon ki, hogy azután vigye valamire az életben.
VERSENY MINDEN SZINTEN. Aguirre esete példakánt szolgál arra, hogy a globalizáció valóban hozhat felemelkedést a szegények számára. Hasonló életutat bejáró emberből több ezret lehet találni egyedül Ciudad Juárezben, ám e város mégsem vált ki mindenkiből osztatlan lelkesedést. Egy 1,5 millió lakosú, túlzsúfolt településről van szó, ameddig a szem ellát, düledező salakbeton épületek követik egymást, az utcák meglehetősen elhanyagoltak, koszosak. Minden évben legalább 80 ezer új „szerencselovag” érkezik a városba, ők azok, akik hajlandók 10 dollárt sem elérő napi bérért munkát vállalni a számtalan maquiladoras valamelyikében – olyan üzemben tehát, amely exportra végez valamilyen összeszerelést (e termékek elsősorban az Egyesült Államok piacán találnak gazdára). A globalizáció kritikusainak szemében ezek a maguk nemében sikeres, a munkahelyeikre az állandó olcsó utánpótlásból válogató üzemek azt testesítik meg, hogy a legszerencsétlenebbeknek még a létra legalsó fokára való fellépésért is élethalálharcot kell vívnia.
Ám a jelenség ilyen beállítása elég egyoldalú, a valóság szerencsére egyre több fejlődő országban mást mutat. Azzal például, hogy az amerikai cégek – kihasználva az 1994-ben létrejött Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Társulás (NAFTA) kínálta lehetőségeket – folyamatosan bővítik mexikói tevékenységüket, a korábbinál sokkal jobb képzéshez, életpályához és keresethez juttatják az olyan igyekvő munkavállalókat, mint amilyen Aguirre is. A fejlődő államok sorából több is – elég csak Magyarországot, Malajziát, vagy éppen Kínát említeni – ki tudott emelkedni azzal, hogy kivette a részét a magasabb hozzáadott értéket képviselő termékek gyártásából; ez látványos előremenetelhez és életszínvonaluk megugrásához vezetett az érintett munkavállalók tömegeinél.
Mi az oka annak, hogy a globalizáció egyes országokat sikeresen megindított a felzárkózás útján, míg mások a jelek szerint tartósan arra lesznek kárhoztatva, hogy a legalantasabb folyamatokat végezzék el a nemzetközi munkamegosztásban? Az összes tényező közül talán a kormányok tehetnek a legtöbbet azért, hogy az adott országba beáramló tőke és know-how a legjobban hasznosuljon.
Persze Mexikó számára óriási szerencse, hogy az ott gyártott termékek immár vámmentesen juthatnak be az Egyesült Államok hatalmas piacára. Magyarország sem véletlenül lett a fejlett világ feldolgozóipari cégeinek kedvelt telephelye – az országba 23 milliárd dollárnyi működő tőke érkezett a vasfüggöny leomlása óta -, egyik fő vonzereje az, hogy közvetlenül határos az Európai Unióval.
Ahhoz azonban, hogy egy-egy állam feljebb léphessen a gazdasági ranglétrán, önmagában nem elegendő a kedvező földrajzi elhelyezkedés, vagy a munkabérek alacsony szintje. Szükséges még a helyi kormányzat következetesen befektetőbarát gazdaságpolitikája is, a nélkül ugyanis nem sok esély van rá, hogy a multinacionális cégek – de akár a belföldi tőketulajdonosok is – hosszú távú beruházásokra szánják el magukat, s ennek jegyében modern technológiát honosítsanak meg, képezzék a munkaerőt, s erőfeszítéseket tegyenek a helyi beszállító ipar megteremtésére.
Hasonlóképpen kiemelt figyelmet kell fordítani a társadalmi alapok kiépítésére: a stabil makrogazdasági politikára, a jó minőségű közoktatásra, a magánszektor életterének biztosítására, a tulajdon védelmére, s arra, hogy a felemelkedés áldásaiban a társadalom minél szélesebb rétegei részesülhessenek. Ezek előfeltételei a nagy gazdasági nekirugaszkodásnak, s meglétük jól nyomon követhető volt például Délkelet-Ázsiában, abban a térségben, ahol a hatvanas-hetvenes években egyre-másra alakultak át valódi ipari országgá az addig taposómalomként üzemelő manufaktúrákon alapuló gazdaságok.
OKTATÁSI LEMARADÁS. Máshol hiányoznak ezek az alapok, s nem meglepő módon éppen ezek azok az országok, amelyek a legkevesebbet profitálnak a globalizációból. Míg Dél-Koreában, Tajvanon, Szingapúrban és Hongkongban a nagy ugrás kezdetekor a megfelelő korú lakosság zöme már legalább középiskolai végzettséggel rendelkezett, addig Közép-Amerika legtöbb államában az ott élőknek a fele még napjainkban sem jut el az általános iskola ötödik osztályáig. Fekete-Afrikában pedig még rosszabbak az arányok. Továbbá: az említett ázsiai országok szinte mindegyikében folyamatosan szűkül a szakadék a gazdag és a szegény rétegek között 1960 óta. Ezzel szemben a harmadik világ összes többi régiójában nőttek a jövedelmi különbségek. Nagyrészt ez az összefüggés szolgál magyarázatul arra, hogy hiába emelkedett meg látványosan a külkereskedelem és a külföldi beruházások volumene az olyan államokban, mint Guatemala, Nigéria, vagy a Dominikai Köztársaság, mindez nem vezetett az általános elmaradottság felszámolásához.
A kormányzati odafigyelés hiánya miatt fordulhat elő továbbá, hogy jó néhány fejlődő országban még mindig találni olyan vállalkozásokat, ahol ijesztően rosszak a munkakörülmények. Kínában például megfelelőek a foglalkoztatási előírások – ám a betartatásukkal már vajmi keveset törődnek. S éppen Kínában elég nehéz feltárni a munkaügyi visszaéléseket: amikor ugyanis a nyugati szakértők erről tudakozódnak a munkások között, azok gyakran kitérnek a válasz elől, s inkább a nyugati társadalmakban is előforduló kizsákmányolás felülről beléjük sulykolt eseteit szajkózzák.
Akármi is a helyzet e téren, a 29 éves Mao Gen-he a leghatározottabban úgy véli, hogy ő és a családja rosszabbul élne, ha annak idején a Nike nem dönt a kínai bérmunka mellett – ennek ellenkezőjéről még a legradikálisabb globalizáció ellenes amerikai aktivisták sem tudnák meggyőzni. Mao és hat testvére – lányok és fiúk vegyesen – mindannyian elhagyták a Hunan tartományban lévő kicsiny szülőfalujukat, s különböző munkahelyekre szóródtak szét, szerte a hatalmas birodalomban. Az általános iskolai végzettségű férfi a dél-kínai Zsongsan városában dolgozik egy tajvani tulajdonú bőrkikészítő üzemben, amely a Nike és Adidas márkájú cipők kínai gyártóinak beszállítójaként működik. S a munka nem éppen kellemes a dunsztos levegőjű üzemben, ahol a durva betonpadlózaton pocsolyák és festékfoltok tömege nehezíti az előrehaladást.
ESÉLY A KIEMELKEDÉSRE. Viszont Mao addig nem látott összeget, havi 150 dollárnak megfelelő jüant keres, s ennek négyötödét haza tudja küldeni szülei, s otthon maradt vak bátyja támogatására. A családi rizsföldet az általa vásárolt ekével szántják föl. Sőt, két éve Mao azt is megengedhette magának, hogy 5 ezer dollárnak megfelelő összeget szánjon szülei házának teljes újjáépítésére, s még egy nagyképernyős tévékészülékkel is meglepte felmenőit. Feleségével együtt arra készülnek, hogy öt év alatt összespórolják azt az 1200 dollárt, amennyiből azután egy vegyesboltot vagy ruházati cikkeket árusító üzletet nyithatnak otthon. Mao egyébként ritkán találkozik a feleségével: az asszony 64 kilométerrel arrébb, a Gyöngy folyó deltájának túloldalán dolgozik egy hongkongi tulajdonban lévő elektronikai üzemben. Mint mondja, életük fő célja, hogy ők – szüleikkel ellentétben – már ne paraszti sorban éljenek.
Kína nagyrészt az immár 328 milliárd dollárnyi külföldi beruházásnak köszönheti, hogy városlakóinak egy főre jutó éves jövedelme immár meghaladja a 700 dollárt, azaz megtízszereződött a reformok 1978-as kezdete óta. Az ország ipara 1999-ben 195 milliárd dollár exportbevételre tett szert. A déli és keleti tengerpart mentén sorakozó sok ezer cipő-, játék-, ruházati és elektronikai gyár által megtermelt bevétel tekintélyes hányada szétterül az országban, azaz jut belőle a jóval szegényebb belső területeknek is.
Megfelelő feltételek és eltökélt gazdaságpolitika mellett egy ország ipara a kezdeti nehézségek dacára látványosan felfejleszthető – Kína erre is jó példa. A reformok megindítása után két évtizeden át a külföldi befektetők jószerivel csak öszszeszerelő üzemeket létesítettek az ázsiai birodalom területén, a legutóbbi időszakban azonban az ottani cégek az elektronika és a gépgyártás első vonalában is megjelentek. Mérnökök és kutatók milliói ügyködnek azon, hogy Kína megkerülhetetlen exportőre legyen a számítástechnikai és autóipari alkatrészeknek, a távközlési berendezéseknek. S nem csupán a külföldi tőkével és technológiával létrehozott cégek jeleskednek, vannak olyan „önerőből” felfuttatott vállalatok – ilyen a Legend Computers, vagy az elektromos készülékeket gyártó Haier Group -, amelyek azon túl, hogy uralják a belföldi piacot, egyre többet exportálnak a régió többi országába, sőt, már az Egyesült Államokba is.
SOK A TANULNIVALÓ. A fejlődő világ más államai még csak most próbálják eltanulni az állami, illetve a magánberuházások vegyítésének eme sikeres modelljét. Mexikónak például még sok tanulnivalója van. Hiába ötszöröződött meg 1987 óta az ország kivitele – az 1999-es export értéke 137 milliárd dollár volt -, még mindig 47 millió fő, nagyjából a lakosság fele nyomorog. A reálbérek csak tavaly érték el ismét a nemzeti valuta, a peso 1994-es összeomlását megelőző szintet.
Akadálya a fejlődésnek, hogy az export túlnyomó részét olyan összeszerelő üzemek adják, amelyek az ott készülő termékeknek szinte minden részegységét és alkatrészét külföldről kapják, így nem járulnak hozzá a belföldi beszállítói ipar kialakításához. Hátráltató tényező a lakosság alacsony képzettségi szintje is: a felnőtt mexikóiaknak csupán 50 százaléka végezte el az általános iskola hatodik osztályát, s mindössze 20 százalékuk jutott el a középiskolai tanulmányok megkezdéséig.
Ennek ellenére ma már egy seregnyi magasan képzett technikus fogható hadra Mexikóban, s ezen erőforrás kihasználása végett a külföldi cégek – köztük a Delphi is – egyre bonyolultabb munkafolyamatokat telepítenek oda. Az amerikai autóalkatrész-gyártó a közelmúltban kutatás-fejlesztési központot is nyitott Ciudad Juárezben, ahol 700 mérnök munkálkodik azon, hogy a világszerte jelenlévő Delphi termékei megfeleljenek az egyre magasabb elvárásoknak.
MULTIKTÓL HAJTVA. A változás még inkább érzékelhető Guadalajarában, az ország belsejében fekvő nagyvárosban. Ott már korábban is megtelepedtek olyan cégek, mint az IBM és a Hewlett-Packard, de leginkább csak a már kifutott modelljeik összeszerelését bízták ezen érdekeltségeikre. A NAFTA létrejötte óta viszont egymást túllicitálva állították be a legkorszerűbb termékek legújabb technikát megtestesítő gyártósorait, amelyek működtetéséhez már magasan kvalifikált szakemberek is szükségesek. A legismertebb márkák beszállítóiként működő háttérgyártók – az SCI Systems, a Flextronics International, a NatSteel Electronics – mindenféle terméket előállítanak már Mexikóban, kezdve az Ericsson mobiltelefonoktól a Cisco hálózati berendezéseken át egészen a Palm Pilotig. S ami nem mellékes, itt már nem a befogadó gazdaságtól teljesen elkülönült, vámszabad területi üzemekről van szó, ezek a cégek komoly helyi adóalanyok, túlnyomórészt mexikói menedzserekre támaszkodnak, ösztöndíjakkal segítik alkalmazottaik továbbtanulását, továbbá megteremtik a maguk háttériparát: helyben vásárolják a műanyagöntvényeket, a préselt fémalkatrészeket, de újabban már a nyomtatott áramköri lapokat is.
Az évente 25 százalékkal bővülő elektronikai ipar talpra állította Guadalajara egész gazdaságát. A munkanélküliség látványosan mérséklődött 1995-höz viszonyítva. A városban a gyári munkások – s nemcsak az elektronikai cégeknél foglalkoztatottak – zöme legalább a napi 3,72 dollárnak megfelelő minimálbér dupláját keresi meg.
A mexikói kormányzat igyekszik a megfelelő szakemberképzés irányába terelni az oktatási intézményeket, ennek egyik eszközeként rendszeresen tájékoztató füzeteket jelentetnek meg a fontosabb vállalatok által igényelt szakmák felsorolásával, s e kiadványok még a feltüntetett állásokkal járó keresetet is tartalmazzák. A cégek pedig állami támogatás vehetnek igénybe az újonnan felvett alkalmazottak betanításához. Guadalajara városa emellett oly módon próbál további befektetőket – gyártsanak azok orvosi berendezéseket, vagy folyadékkristályos képernyőket – letelepedésre bírni, hogy rendszeresen részt vesz a különböző nemzetközi vásárokon és kiállításokon. Mint a várost is magában foglaló Jalisco szövetségi állam gazdaságfejlesztési igazgatója, Sergio García de Alba mondja, tisztában vannak vele, hogy e téren Kínával, Malajziával, Írországgal, Magyarországgal, vagy Brazíliával kell megküzdeniük.
Közép- és Kelet-Európában – a volt szovjet érdekszférában – különösen jól látható, hogy az éles verseny miként osztja nyerőkre és vesztesekre a régió országait. Magyarországon és Lengyelországban virágzik a gazdaság, ezzel szemben Románia, Bulgária – sőt, bizonyos tekintetben még Csehország is – lemaradásban van. Némi magyarázatot ad minderre a privatizáció során választott módszerek különbsége. Csehországban és Oroszországban a privatizáció úgynevezett kuponos válfaja mellett döntöttek annak idején, mert úgy vélték, ez a legigazságosabb eljárás a lakosság számára. Ám a folyamat iszonyatos korrupcióba torkollott, s az lett a vége, hogy a volt állami vállalatok felett egy szűk bennfentes kör ragadta magához az irányítást. Magyarországon ezzel szemben közvetlenül a jelentkező vállalkozóknak adták el a cégeket, a nyertesek között voltak belföldi üzletemberek, de olyan multinacionális társaságok is, mint a General Electric, a Ford Motor, vagy a Flextronics. Ez az eljárás felgyorsította a korábban az állami mamutvállatokra épülő gazdaság szerkezeti átalakítását.
SOK MUNKÁVAL. A bajok sajnos ott kezdődnek, hogy az elmaradottabb országok nem mindegyikének élén állnak olyan vezetők, akik odafigyelnek a tartós fejlődés nélkülözhetetlen előfeltételeinek megteremtésére. Amennyiben ezek az államok tíz év múlva is ott tartanak, hogy iparuk csupán a legalantasabb, a külvilág által nem sokra értékelt feladatok elvégzésére lesz képes, akkor ezért az érintett gazdaságpolitikusoknak elsősorban nem a mohó multikat kell majd okolniuk, hanem saját magukat. Az olyan felfelé vezető utat taposó országok, mint Mexikó és Magyarország már tudják: a gyors fejlődés titkát nemcsak Délkelet-Ázsiában fejtették meg. A recept fő alkotórészei: értelmes gazdaságpolitika és sok-sok munka.
