A nemzet bankára (a központi bank elnöke) és a kincstár őre (a pénzügyminiszter) dolga, hogy együtt mondjanak nemet a pénzköltők igényeire. A bankelnök dolga ezen felül az, hogy azokra az igényekre is nemet mondjon, amelyekbe a kincstár őre már nagy nehezen beleegyezett.
A fenti sommás amerikai mondás érzékletesen ragadja meg a prudens állampénzügyek lényegét. A kincstárak túlköltekezése a modern piacgazdaságok krónikus velejárója, s különösen jellemző a transzformációs folyamattal küzdő országokban.
TARTÓS NÖVEKEDÉS. A magyar pénzügypolitika jó teljesítményt mutatott az elmúlt öt évben. Az 1995-ben meghirdetett heterodox, vagyis több közgazdasági iskola nézeteit elegyítő politika felszínre hozta a magyar gazdaság tartalékait, lendületet adott az exportnak. Mára három év dinamikus – 4 százalékos vagy afölötti – növekedése van mögöttünk, miközben nem erősödtek az egyensúlytalanságok és csökkent az infláció is. A kormányváltás sem hozott trendváltást a legfontosabb makrogazdasági folyamatokban. Az 1997-től tartó időszak a modern magyar gazdaság gyors és kiegyensúlyozott növekedéssel, emelkedő termelékenységgel, korszerűsödő infrastruktúrával, élénk beruházásokkal és egyre stabilabb nemzeti valutával jellemezhető periódusa. Ennek a trendnek markáns elismerése, hogy a Moody’s nemzetközi hitelminősítő a minap úgy döntött, Magyarországot előre sorolja az A3 befektetői kategóriába.
Az eddig követett gazdaságpolitika jövőbeli erejét illetően azonban néhány úgynevezett “korai konjunktúra-indikátor” alakulása közelgő változásra figyelmeztet. A GDP negyedéves adatai már nem mutatnak gyorsulást, aggasztóan visszaesett a beruházási expanzió. Csökken a fogyasztók bizalmi indexe, és – az előbbitől nem függetlenül – újra gyorsul az infláció.
Mindez azt a sejtést erősíti, hogy a jelenlegi gazdaságpolitikai eszköztár növekedésösztönző és egyensúlyjavító erői kimerülőben vannak. A Budapesti Értéktőzsde gyengélkedik, a meghatározó külföldiek egyre kevésbé érdeklődnek a pesti börze iránt, a hazai megtakarítások növekvő mértékben ingatlanba menekülnek.
A gazdaságpolitika elsősorban az infláció elleni harcban merítette ki lehetőségeit. A csúszó leértékelés beépített inflációgerjesztő hatása a megemelkedett energiahordozó- és részben nyersanyagárak nyomán hólabdaként gurul végig a gazdaságon. Erre ráépül a kormányzat diszkrecionális döntései miatt kialakuló rejtett (elnyomott) infláció. Ez a gazdaság szereplőinek várakozásaiban sokszorosan felerősítve jelenik meg. A bizonytalanság az üzleti szféra inflációs várakozásaiban épp a kormányzati szándékkal ellentétes hatással jár. Az inflációs trend megfordulása mára akut veszéllyé vált.
Ezt a veszélyt több tényező is súlyosbítja. Elsőként említhető a fiskális politika jellegének megítélésében mutatkozó egyre nagyobb tanácstalanság. Az inflációs várakozások hűtése okán a kincstár feladata, hogy némileg alultervezze a fogyasztói árak emelkedését. A hűtési szándék megvalósulása és a racionális várakozások hitelének megteremtése között azonban a mai modern piacgazdaságban nagyon kényes egyensúly áll fenn. A termelő és exportáló vállalkozások – s még inkább a tőzsdei részvényforgalom és a kötvénypiac szereplői – piaci döntéseikkel jelentős befolyással vannak a büdzsé finanszírozásának költségeire. Kiváltképp igaz ez az említett piaci szereplőknek arra a döntésére, hogy elfogadják-e avagy kétségbe vonják a fiskális prognózisokat – magyarul a költségvetés számait, mindenekelőtt az előre jelzett inflációt. Ha nagy a kétkedés, a költségvetés finanszírozási opciói felettébb bizonytalanná válhatnak, váratlan, a tervezettnél akár jóval költségesebb finanszírozási megoldásokra kényszerülhet a kincstár, ami azonnal felfelé húzza az inflációt. A várakozások várt hűtése tehát elmarad.
A második veszélyforrás a költségvetési expanzió fokozódása. A gyors növekedés nyomán megnőtt adóbevétel és az alultervezett infláció miatt relatíve csökkenő kiadások (főleg a közszféra bérei és a nyugdíjak esetében) könnyen kelthetik azt a csalóka képzetet, hogy a büdzsé helyzete roppant kedvező. A szőnyeg alá bújtatott infláció azonban itt is előbb-utóbb felszínre tör és az elígérkezések az elgondoltnál sokkal költségesebbé válhatnak.
ÖSSZHANGIGÉNY. És végül: a növekedési és inflációs trendforduló közelsége feltétlenül szükségessé teszi a monetáris és fiskális eszközök újragondolását és újbóli összehangolását. Ehhez a két gazdaságpolitikai centrum, a jegybank és az állampénzügyek őre intézkedései között folyamatosan összhangnak kell lennie. Ha ez nem így történik, akkor – az indító idézettel ellentétben – már az első körben sem lesz egyetértés abban, mely költési igények kielégítése utasítható el, és a fennmaradók milyen prioritási sorrendbe rendezendők. A gazdaságpolitikai intézkedések közötti harmónia megbomlik, ezért ahelyett, hogy erősítenék egymás hatását, inkább kölcsönösen kioltják egymást. A két ládaőr egymás elől dugdossa a láda kulcsát. Ilyenkor a végén a kulcs rendszerint a folyóba pottyan. Az pedig baj, mert vagy új kulcsot kell csináltatni, vagy – ami még zszabb – új láda kell. Mindkettő rettentő sokba kerül. –
