emelése gazdasági kísérletnek minden bizonnyal kiváló. A bérszínvonal emelésének szükségességét éppen e helyütt ismertük el akkor, amikor a 40 ezer forintos minimálbér kormányzati terve bekerült a köztudatba. Meggyőződésünk, hogy sokáig nem tartható fenn pusztán alacsony béreken alapuló versenyképesség (mindig lesz, aki alacsonyabb bérrel képes versenyre kelni). Sőt, már középtávon is kifejezetten visszaüt, amennyiben a versenyképesség forrása nem a termelékenység növekedése és a fejlett technológiák alkalmazása. A magasabb jövedelmek járulékos pozitív hatása továbbá, hogy gerjesztik a belső fogyasztást, s ez anticiklikusan ellensúlyozhatja az esetlegesen romló külső konjunktúrát.
Ugyanakkor megfogalmaztuk, hogy a bérszínvonal kormányzat által szorgalmazott emelésének egy alapvető feltétele van: átfogó és jelentős járulékcsökkentés. Erről minden kormányzati deklaráció ellenére szó sincs. A minimálbér emelése további jelentős terheket ró az üzleti szférára, mindenféle ellentételezés nélkül. Ha a bérre rakódó járulékok erőteljes csökkentése – a tb-alapok akut hiánya miatt – nem megvalósítható, akkor egyéb területen lehetett volna adócsökkentéssel kompenzálni a vállalkozásokat és a magánszemélyeket. Csökkenhetett volna az áfakulcs; lehetséges volna a személyi jövedelemadó sávjait érdemben megemelni; a valós élethez közelebb álló értékcsökkenési kulcsokat lehetne alkalmazni – csak hogy három olyan ötletet adjunk, amelyek mindegyike egyben uniós kényszer is, tehát előbb-utóbb úgyis meg kellene lépni.
Miközben látjuk, hogy mind a minimálbér, mind a köztisztviselői bérek jelentős megemelése mögött ésszerű megfontolások húzódnak meg – a nyugdíjak értékének emelését pedig morálisan elkerülhetetlennek tartjuk -, aggódva figyeljük, hogy a kormány miként próbálja elbűvölni a társadalmat a közgazdaságtanban csak nominális pénzillúzióként hívott jelenséggel. Ez azt jelenti, hogy a pénz számmal kifejezett értéke eltereli a figyelmet annak reálértékéről. Véleményünk szerint sokkal alacsonyabb nominális szinten is lehetne hasonló reálérték-növekedést elérni. Ehhez persze mindenekelőtt tartózkodóbb állami költekezésre volna szükség. No meg adócsökkentésre, ami egyben jótékonyan hatna az árszínvonalra is.
Ez volna az igazi gazdaságfilozófiai fordulat, nem pedig az, amit a kormányfő meghirdetett. Utóbbi sokkal inkább csak a felénk régóta honos etatizmus újabb megnyilvánulása. –
