által rendhagyó műfajú kötettel gazdagította a hazai gazdasági szakirodalmat. Munkájuk bőséges válogatást nyújt a közgazdaságtan klasszikusaiból, emellett még eszmetörténetnek is tekinthető. Ez azért is elismerést érdemel, mert közismert okokból a hazai közgazdasági könyvkiadás sokáig – enyhén szólva – egyoldalú és foghíjas volt. Bár a hetvenes évektől felpezsdült a szakma, de még Keynes – már szalonképes – főműve is csak harmincéves késéssel jelent meg, nem szólva számos olyan hírneves szerzőről, akinek munkái magyar nyelven mindmáig hozzáférhetetlenek.
DEFINIÁLÁSI NEHÉZSÉGEK. A szerkesztőknek (szerzőknek) amúgy is jó néhány súlyos problémával kellett megbirkózniuk, amikor arra vállalkoztak, hogy méltó áttekintést adjanak az ökonómia történetéről, a meghatározó jelentőségű művekről és irányzatokról, valamint a “nagyok”, a klasszikusok munkásságáról. A nehézségek mindjárt a tárgy meghatározásánál kezdődtek. Miről is van szó? Arról, hogy a “politikai gazdaságtannak a többi tudományhoz hasonlóan nincs szigorú logikai elvekre épülő definíciója… amely pontosan körülírja azt, amiről szól” – írta John Stuart Mill már 1836-ban. De idézzünk egy idevágó újabb véleményt Heller Farkas Közgazdasági lexikonából: “a közgazdaságnak mint tudománynak a természetét illetően még ma (1937-ben! – K. D.) sincsen teljes megegyezés művelői között”. Nos, 60 évvel később sincs másképp. Így egyebek mellett például továbbra is vita tárgya: mióta beszélhetünk egyáltalán közgazdaságtudományról mint önálló diszciplínáról. Számot vetve az ilyen és hasonló nehézségekkel is, e nagy ívű munka szerzői a roppantul szerteágazó témát lényegre törő tömör bevezető tanulmányokkal hét nagy fejezetben, az időrendre is tekintettel tárgyalják. A közgazdasági eszmék történetét illetően elfogadják az antikvitásig visszavezethető historizáló megközelítést. Ezért kezdik Arisztotelésszel, aki a Nikomakhoszi etikában elsőként választotta külön a használati érték és csereérték fogalmát. Majd a másfélezer évvel később élő Aquinói Szent Tamásról szólnak, aki először foglalkozott a csere és az igazságosság kapcsolatával.
Azóta nagyon sok víz folyt le a Dunán, de most sem tudjuk teljes biztonsággal eldönteni: kik is az igazán nagy közgazdászok, a klasszikusok, akik valóban időtállót alkottak, iskolát teremtettek, korszakalkotó, eredeti gondolatokat fogalmaztak meg, vadonatúj módszereket alkalmaztak – és így tovább. Nincs ugyanis objektív mérce, a “szakma” megítélését pedig befolyásol(hat)ja a féltékenység, az elfogultság. Az utókor verdiktjére amúgy is várni kell. Mióta meg az államnak döntő szerepe van a gazdaságban, a minősítést az is befolyásolhatja: kinek milyen bölcs gondolatai alkalmazhatók a gazdaságpolitikában (gondoljunk Keynesre vagy Friedmanra).
TÖMÖREN. Az e kötetben szereplő klasszikusok e kritériumoknak általában megfelelnek. Ezt igazolja a szűk terjedelem adta lehetőségeknek megfelelő eredeti szemelvények kiválasztása is. Itt inkább kedvcsinálónak említsük meg Thomas Gresham rövidárusnak (!) Angliai (I.) Erzsébethez 1558-ban írt levelét, amelyben a későbbi lord és a londoni tőzsde majdani megalapítója lényegében megfogalmazza a róla elnevezett törvényt, vagyis azt, hogy “a forgalomból a jó pénzt kiszorítja a rossz pénz”. Külön méltatás illeti azt a 41 rövid és tömör portrét (az arcéleket), amelyek fölöslegessé teszik a lexikonban való keresgélést akkor, ha valaki a leglényegesebbet akarja tudni az ókortól napjainkig valóban maradandót létrehozó közgazdászok életéről, fő műveiről és bibliográfiájáról. A tárgyilagos megítélés tanúsítására Marxról – egyebek között – ezt olvashatjuk: sem Marx műve, sem egyéb írásai nem tartalmaznak néhány általános megjegyzésen túl konkrét “előrejelzéseket”, vagy recepteket a tőkés gazdasági rendszert felváltó “kommunista/szocialista gazdaságok működésére vonatkozóan”. Majd pedig: a marxi elméletben felfedezett “újszerűség” az, ahogyan Marx a “fennállónak kritikai elemzését” nyújtja. Vagy: hányan tudhatják, hogy Hugo Gratius (1582-1645) németalföldi jogtudós, akinek A háború és béke jogáról című ma is ismert munkájában ilyen izgalmas kérdéseket is felvet: Hogyan kell adásvételnél egy dolog értékét megállapítani? Milyen okokból lehet az árat növelni vagy csökkenteni? A nagyhírű személyiségek között mutatóba csak egy magyar – Káldor Miklós (1908- 1986) – szerepel.
Mindent összevéve ez a színvonalas kötet valóságos hiányt pótol és igazi kincsesbánya lehet a gazdasági kérdések iránt érdeklődők számára. Befejezésül álljon itt egy figyelemre méltó idézet: “A tapasztalat azt sugallja, hogy a természet titokzatos egyszerűséget mutat, csak tudnunk kell észrevenni… Az irreális absztrakt modellek gyakran hasznosnak bizonyulnak e szabályosságok keresésében. Néha viszont kutatók egész nemzedékét vezethetik félre.” Samuelsonnak e csaknem 40 éve tett megállapításán az elmélet és gyakorlat emberei ma is elgondolkodhatnának. –
