Tíz évvel az emlékezetes taxisblokád után jó esély van arra, hogy az idén ősszel nálunk is útakadályokat emeljenek a fuvarozási vállalkozók. Európai kollégáik ezt már megtették. Franciaországban lángoló barikádok késztették meghátrálásra a kormányt, amely literenként 35 centime-mal csökkentette az üzemanyag fogyasztási adóját. Az éppen Versailles-ban tartózkodó tizennégy uniós pénzügyminiszter nem tudta palástolni rosszallását, hiszen otthon az egyre növekvő tiltakozások ellenére egyikük sem akarja hasonló lépésre szánni magát. Sőt, Hans Eichel német pénzügyminiszter oly kemény maradt, hogy nemcsak az adó csökkentését nem ígérte meg, hanem éppen ellenkezőleg, az úgynevezett öko-adó harmadik fázisának bevezetését sem hajlandó elhalasztani. Vagyis Németországban a morgolódó autósok és fuvarosok biztosak lehetnek abban, hogy januártól, az olaj világpiaci árától függetlenül 5 pfenniggel drágább lesz az üzemanyag.
JÁRAI IS EMELÉSRE KÉSZÜL. A magyar gépjármű-tulajdonosok reménykedésének is hamar véget vetett Járai Zsigmond, aki német kollégájához hasonlóan kitart amellett, hogy (jövedéki) adóemelésnek lennie kell. Valorizáció, vagyis inflációs kiigazítás – hangzik a varázsige, pedig az üzemanyagárak az idén már több mint 26 százalékkal nőttek. A pénzügyminiszter védelmében el kell mondani, hogy túl sok választása nincsen, hiszen a jövedéki adóból befolyó pénzt már “elköltötték”. Természetesen többletestül. Politikai nyomás nem nehezedik rá, mint ahogy az európai kormányok is általában még elviselhetőnek ítélik meg a lakosság és a szállítmányozók elégedetlenségét.
Európában azonban egyre többet beszélnek a hetvenes évek olajválságairól, s nem elsősorban azért, mert lassan az akkor regisztrált rekordhoz közelít az olaj világpiaci ára. Sokkal inkább annak az évtizednek a gazdaságpolitikai tanulságai intőek az európai kormányok számára. A magas olajárak meglökik az inflációt, az pedig a jegybankot – jelen esetben az Európai Központi Bankot – kamatemelésre kényszeríti. A magas kamatszint pedig a konjunktúra mérge, az éppen lendületbe jött európai gazdaság lekerülhet a növekedési pályáról. A fogyasztás visszaesését is előidézheti a magas energiaár, sőt egyes ágazatokban ez már be is következett. És akkor ott van még a rettegett ár-bér spirál, vagyis amikor a növekvő árakra a szakszervezetek magas bérköveteléssel reagálnak. Szóval forró ősz és recesszió – logikusan ettől kellene rettegniük Európa gazdasági vezetőinek.
Mégsem teszik, pedig komoly gazdaságelemző intézetek is átmenetileg 40-50 dolláros hordónkénti olajárat prognosztizálnak. És nyugalmuknak van logikája. Az eddigi legmagasabb olajár 40 dollár volt, ami azonban mai áron 70-nek felel meg. Vagyis matematikailag 70 dolláros barrelenkénti árnál kellene a hetvenes évek energiaválságának visszatértéről beszélni. De csak matematikailag, közgazdaságilag még ennél is magasabban van a gazdaság tűréshatára. Egy német elemzés szerint ugyanis 1980-ban 1 millió márka GDP megteremtéséhez 192 tonna szénegységnyi energiát használtak fel. Ma ugyanennyi nemzeti össztermék előállításához csupán 130 tonna szükséges, vagyis több mint 30 százalékkal nőtt a német gazdaság energiahatékonysága.
Részben a magas olajárnak tudható be az is, hogy a közös európai valuta, az euró gyengélkedik. Ennek hivatalosan senki nem örül, s ha figyelembe vesszük, hogy mekkora volt az ellenérzés e pénznemmel szemben, akkor hihetőek az eurót támogató politikusi nyilatkozatok. Egyelőre azonban az Amerikába utazó európai turistákon kívül mindenki profitál a bevezetése óta 25 százalékot gyengülő pénzből. Az öreg kontinensen tapasztalható konjunktúra nem utolsósorban az így versenyképesebbé váló áruknak köszönhető.
Általános vélekedés szerint, akkor változik meg az olajár világpiaci trendje, ha az Egyesült Államokban lelassul a gazdasági növekedés. Amíg ugyanis szárnyaló konjunktúráról számolnak be negyedévről negyedévre Amerikában, addig lesz komoly kereslet a drága olaj iránt is. Bill Clinton ugyan többször kifejtette már, hogy az energiahordozó immár túl drága az Egyesült Államok számára, azonban eddig semmi jelét nem lehetett tapasztalni az ebből eredő károknak. Vagyis a tengerentúlról sem várható semmi, ami az olajárak gyors csökkenését eredményezhetné.
ELÉGEDETT OPEC. Ráadásul az OPEC nagyon örül a jelenlegi helyzetnek, s amíg lehet, addig kihasználja a magas olajárakat, amelyek révén igyekszik bepótolni az elmúlt években elszenvedett bevételkieséseit. Ennek nem mond ellent az a tény sem, hogy a hét végén az olajkartell vállalta a napi termelés 800 ezer barreles felemelését, hiszen ilyen ígéretet korábban is tett Szaúd-Arábia – a kitermelés valódi bővítésére technikailag egyedül képes tagállam -, de nem tartotta be. Ebben a megvilágításban nem sokat ér a szaúdi trónörökös azon állítása sem, hogy az OPEC is 25 dollár körüli árat szeretne. Ez diplomácia, az üzlet pedig üzlet.
Vagyis azok közül, akik képesek lennének befolyásolni az olajárakat, senki nem tesz semmit a jelenlegi trend megváltoztatásáért. Marad tehát a blokád, amely – főként választások előtt – nyomós érv lehet a kérdés átmeneti és lokális kezelésére. –
(A szerző lapunk főszerkesztő-helyettese.)
