Szombat, augusztus 12-e óta fekszik a Barents-tenger jéghideg vizében, 108 méteres mélységben, belsejében több mint száz tengerésszel a Kurszk atom-tengeralattjáró, az orosz flotta büszkesége. A világ most, az ismeretlen ideig húzódó “utójáték” elején kezd rádöbbenni, hogy a részvétet érdemlő emberi tragédia kényszerűen szembesíti a Putyin Oroszországát jellemző vezetési módszerekkel és azok lehetséges következményeivel. Amit a világ eddig látott, az részvétet nem érdemel ugyan, de kiábrándító és megdöbbentő.
POSZTSZOVJET TÁRSADALOM – SZOVJET HATALOM. Ez annál is dermesztőbben hatott, mert a hivatalos szféra határain kívül Oroszország nem volt már a régi. A média nyílt támadásai a katonai és politikai vezetés ellen, a tengerészek rokonainak és általában a közvéleménynek elkeseredett és szinte vad kitörései mutatták, hogy a társadalom jó része már egy posztszovjet világban él, ahol a régi, bénító félelmek nem működnek többé. A tengerészet és a politikai vezetés (Putyin elnök is) viszont még mindig a szovjet típusú titkolózás és dezinformáció törvényei szerint cselekedett.
Nem lehetett pontosan tudni, hány ember volt a fedélzeten, a számok 103 és 118 között változtak. A legénységi listát a tengerészet nem volt hajlandó közölni (oroszországi realitás: az egyik újság 650 dollárért megvette egy “titokgazdától”). Szergejev marsall, a hadügyminiszter makacsul állította, hogy a tengeralattjáró azért süllyedt el, mert egy hajóval ütközött, nem pedig azért, mert “valami” felrobbant a Kurszk belsejében. (A robbanást a “hadijátékon” részt vevő tengeralattjárót szokás szerint figyelő amerikai felderítés nyomban jelentette. Az állítólagos ütközésben szereplő másik, óhatatlanul sérült hajónak azóta sincs nyoma.) Kétnapos késéssel, hétfőn közölték a katasztrófa tényét. Szombati helyett vasárnapi szerencsétlenségről beszéltek. Azt állították, hogy a felszínen cirkáló hajókról oxigénnel és árammal látják el a Kurszk tengerészeit, s még napokig azt is, hogy a legénységnek legalább egy része életben van.
Szerves része volt a titokőrzés és a dezinformáció megszállottságig túlzó alkalmazásának a külföldi segítség gyanakvó kezelése és elkésett, kényszerű elfogadása. A Kurszk esete azt példázta, hogyha bármilyen titkos részletnek akár csak esetleges és minimális veszélyeztetettsége van a mérleg egyik serpenyőjében, a másikban pedig a legénység megmenekülésének csak esetlegesen és minimálisan jobb esélye – akkor továbbra is a szovjet reflex érvényesül. A vélt titok fontosabb az embernél.
Végül a fordulat. A múlt hét elején Mosztak admirális, az északi flotta vezérkari főnöke kimondta: a robbanást követő percekben “feltehetően mindenki meghalt”. Popov admirális, a flotta parancsnoka némileg árnyaltabban úgy fogalmazott, hogy “augusztus 14-e óta nem észleltek életjelt”. Magyarán: azon a napon, amikor (késve) közölték a katasztrófa hírét, már tudták, hogy mindenki elpusztult.
Akkor mire való volt az egész hazugság-orgia? Mire a külföldi segítség elutasítása és mire az elfogadása?
Az egyik válasz az, hogy racionális válasz nincs. Az egész ügy elszáll valami posztsztálinista irracionalitásba – miközben a totális diktatúra módszerei már nem használhatóak.
Hacsak…
TÁBORNOKOK MAGÁNHÁBORÚJA. Hacsak nem arról van szó, hogy a Kurszk tragédiája eszközzé vált az orosz hadsereg csúcsain hetek óta dúló küzdelemben. Ennek egyik főszereplője Szergejev hadügyminiszter, aki a csaknem felerészben az atom-tengeralattjárók által hordozott orosz nukleáris ütőerő fenntartásáért és egységes parancsnokság alá helyezéséért harcol. A másik főszereplő Kvasnyin tábornok, a vezérkar főnöke, aki a hagyományos hadseregre koncentrál. Putyin éppen a Kurszk pusztulása előtti napon kínlódott ki kettejük között egy olyan kompromisszumot, amelyben azért inkább a Kvasnyin-irányzat látszik érvényesülni.
Rejtély még, hogy Szergejev marsall a Kurszk-ügy abszurd kezelésében milyen szerepet játszott. Eddig csak két dolog bizonyos. Az egyik, hogy ő volt a szószólója az “ütközés” teóriának, amely a külföld (lásd még: “imperialisták”, NATO) felé tolná a felelősséget. A második: saját nyilatkozata szerint is ő tanácsolta Putyinnak, hogy ne látogasson a katasztrófa színhelyére a (valójában eleve céltalan) mentési munkálatok idején. Ez vezetett azután az államfő elleni támadások mindmáig példátlan viharához.
Most folyik a vizsgálat. De annyi már valószínű, hogy annak megállapításai nem annyira a Kurszk szerencsétlen áldozatairól, mint inkább az orosz katonai stratégia jövendő irányáról vallanak majd.
