Múlt heti krónikámban már említettem, hogy Tiszaújvárosra invitáltak különböző rendezvényekre, mindenekelőtt Zajácz Tamás nagyszerű bőrszobrászati kiállításának megnyitására. Remek két napot töltöttünk ott, öröm volt látni, milyen az, amikor kedvező adottságait egy helység még kedvezőbb körülmények teremtésére konvertálja. Pénz, racionalitás és lokálpatriotizmus együttműködéséből egy szemmel láthatóan virágzó város életét érzékeli a látogató. Ligetszerű az egész, rengeteg fű, fa, virág mindenütt. Építkezése nem zsúfolt, hanem laza, szellős. Minden gondozott és tiszta, látszik a szolid jólét – én ideológiai-politikai felhan- gok nélkül ezt nevezem polgárosodásnak -, az iparból származó bőséges adómilliárdoknak jó helye van. Fejlesztés, szépítés, civilizálás nyomai mindenütt, és nem feledkeznek meg a kultúráról sem. A millenniumi év programfüzetje, januártól decemberig, gazdag és imponáló: Most is abszolút elfogadható színháztermüket, mely állandóan programmal teli, korszerűsíteni akarják. Olyan nemzetközi hírű vízi- és egyéb sportlétesítményeik vannak, hogy nemcsak honi, hanem külföldi egyesületek is ideköltöznek edzeni, felkészülni, versenyeket rendezni. A gyógyfürdőn kívül páratlan élményfürdő épült, minden megtalálható benne, még télen-nyáron működő szabadtéri műjégpálya is; nyáron egy jó úszás után akár fürdőruhában lehet korcsolyázni. Az 1993 óta épült három új templom szép, ízléses, tartózkodóan modern. Egy szó, mint száz: nagyon tetszett a város.
A Tisza gyönyörű ajándéka a városnak – mint tudjuk, nem csak ajándékozni szokott – a Tisza-sziget. Hatalmas, öntörvényű rezervátum. Hosszú híd vezet át a folyó két ágán, a hídfőnél vastag betonoszlopokon álló csárda. (A betonlábaknak köszönhetően – mesélik – az idei árvíz csak az épület alapzatát nyaldosta.) Ide vezetett bennünket útikalauzunk. Népi bútorok, tárgyak, hímzések: itt nem zavar, mert nem erőltetett, szó szerint helyénvaló. Az ember tekintetét a belépés pillanatában szinte odarántja magához a kiszolgáló pult, a maga zsúfolt barokk őrületével. Spéter Erzsébet szokta mondani ilyenkor: ez annyira giccses, hogy már szép. Pontosan ez a helyzet. Nincs egy négyzetcentiméternyi hely szabadon, szürrealista látomás az egész, órákig lehetne nézegetni.
Nagyobb társasággal vagyunk, körülüljük a nagyasztalt, nézegetjük az étlapot, a sok finom és nehéz étel már tipográfiai állapotában is megüli a gyomromat. Indításnak a korhely halászlénél kötünk ki. Gazdag és pikáns (amúgy is egyik kedvencem), dúsan megrakva halbácsik tejével. Utána mindenki más-más halat nézett ki magának (én kecsegét), mire a kedves Tógyer úr átvette a hatalmat, és húsz perc múlva megjelent két irdatlan nagy tállal, rajtuk mindenféle hal. Kecsege, süllő, csuka, harcsa, hogy csak a császárokat említsem. Mind remek volt, de ami a kecsegét illeti: életemben ilyen jól elkészítve nem ettem (pedig a kecsege kényes dolog). Nyeltük hozzá az ötféle házi savanyúságot, közben három édes öreg muzsikus húzta a nótát. Búcsúzáskor megtudtuk, hogy a csárdamester augusztus 12-én szabadtéri országos halászfőző versenyt rendez. Bárki benevezhet. Rajta, magyar halászléművészek! –
Környezet: Tisza-tó varázslat Kiszolgálás: pátyolgató Kínálat: magyaros (talajgyökér nélkül) Levesek: 300-500 forint Húsok: 600-1700 forint Halak (kivéve a “császárokat”): 600-1300 forint
