Amikor a múlt hét szerdáján Ciampi köztársaisági elnök előtt letette az esküt az új olasz kormány, az aktus nem egy válság befejezését, hanem a kezdetét jelentette. Az, hogy a második világháború befejezése óta ez az olasz köztársaság ötvennyolcadik kormánya, részben önmagáért beszél. Átlagot számítva kevesebb mint egy esztendeig élt egy olasz kabinet. A helyzetre tehát egyrészt az elképesztő politikai ingatagság volt a jellemző, másrészt pedig az, hogy a felszínen folyó politikai és személyi harcoktól szinte függetlenül, az olasz gazdaság (és maga az olasz választópolgár) élte a maga megszokott életét.
Az integrálódó Európában azonban el kellett érkeznie egy olyan szakasznak, amikor az egymás sarkára lépő néhány hónapos kormányok korszakának véget kellett vetni.
Ezt kísérelte meg a vagy fél tucat párt hullámzó szövetségéből álló baloldali kormány, amikor május 21-ére népszavazást hirdetett. Ennek, szándéka szerint, el kellett volna tüntetnie az arányos szavazati rendszert és helyébe iktatni egy, az angolhoz hasonló “a győztes mindent visz” szisztémát. A népszavazás puszta meghirdetése is igen kényes és kockázatos lépésnek számított. Igaz, ez a stabilitás és egy kétpárti szisztéma kialakulása felé lökné az országot. Kétséges azonban, hogy a létező, burjánzó pártszisztéma érett-e egy ilyen hirtelen és radikális változásra. Arról ráadásul már kérdőjel nélkül lehet beszélni, hogy a változás óriási, meggyökeresedett és részben korrupt kapcsolatokat, komoly személyi és politikai érdekeket sértene.
A BERLUSCONI JELENSÉG. Az ugyancsak több pártot tömörítő olasz jobboldali szövetség éppen ezért hevesen ellenezte a májusi népszavazást és esélyeit megnövelte, hogy az áprilisi helyhatósági választásokon váratlanul súlyos csapást mért az olasz baloldalra. A hadjáratot a jobboldali szövetség vezetője, Olaszország leggazdagabb embere és a milliárdosok nemzetközi listáján a 27. helyet elfoglaló Silvio Berlusconi vezette. Három nagy tévécsatornát, egy csomó újságot ellenőriz és övé az ország legfontosabb könyvkiadó vállalata. Az, hogy Berlusconi az ország – és értelemszerűen a jobboldal – legerősebb pártjának (Forza Italia) főnöke is, azt jelenti, hogy a gazdasági, kulturális és politikai hatalom olyan koncentrációja felett rendelkezik, amely egyedülálló Európában.
Ez önmagában is veszélyforrás, de még tetézi, hogy Berlusconi csapatában a két legjelentősebb partner a neofasiszta jellegét az osztrák Haidernél is némileg ügyesebben leplező nemzeti szövetség, meg az idegengyűlölő Északi Liga, amely néhány esztendővel ezelőtt még le akarta szakítani a gazdag északi tartományokat Olaszország testéről. Berlusconi óriási pénzekkel táplált kampányán kívül a Liga északi befolyásának és a balkáni (főképp albán) “menekülők” illegális beözönlése miatt fellángoló idegengyűlöletnek volt meghatározó szerepe a baloldal említett vereségében, abban, hogy a voksolás által érintett tizenöt régióból a legfontosabb nyolc a jobboldal kezére került.
TERHEK A BALOLDALON. Nem lehet azonban tagadni a baloldal gyengeségeit sem. Az olasz középbal eredetileg a katolikus liberális Romano Prodi (az Európai Bizottság jelenlegi elnöke) vezetésével szerezhette meg választási győzelmét. Amikor őt Massimo D’Alema, a valaha oly erős olasz kommunista párt egyik reformista utódpártjának funkcionáriusa váltotta fel – ez túlságosan kemény fordulat volt a középballal rokonszenvező rétegek számára. Tehertételnek számított az is, hogy D’Alema éppen régi kötődései miatt nem volt képes megvalósítani a kormány gazdasági reformprogramját, mert került minden konfrontációt a szakszervezetekkel.
Ebben a helyzetben a győzelemtől megittasult jobboldal nyomban új választásokat követelt. A köztársasági elnökben azonban volt elég határozottság ahhoz, hogy ezt megakadályozza és D’Alema lemondása után Giuliano Amato pénzügyminiszternek sikerült kormányt alakítania.
Az igazi próbatételt a képviselőház bizalmi szavazása jelentette. Ezen az akadályon a múlt hét végén a kormány túljutott. Így lehet május 21-én népszavazás, a balközép a jövő áprilisi választásokig kormányon maradhat, s a népszavazás eredményétől függően stabilizálódhat Olaszország politikai struktúrája. Ha ezen az akadályon Amato elbukott volna, már most kitárult volna a kapu Berlusconi és vele a “bécsi modell” olasz változatának létrehozása előtt. Ez pedig megjósolhatatlan – de a Haider-párt hatalomra emelésénél is mindenképpen rombolóbb – hatással lenne nemcsak az Európai Unió, hanem az egész kontinens politikai jövőjére.
Róma haladékot kapott – egyelőre május végéig. –
