– ezt a szerepet tudja csak jól eljátszani a magyar mezőgazdaság a hőn áhított EU-csatlakozás előtt. Kincstári optimizmus nélkül manapság nehéz vonzó képet festeni az agráriumról, amelynek tavaly minden fontosabb mutatója romlott. A legnagyobb baj kétségkívül az, hogy a szűk esztendők alatt felgyűlt, 250 milliárd forintra taksált agrárgazdasági hitelállományból az idén százmilliárdnyi összeg visszafizetése esedékes. Ám a teljesítésre aligha képes az adósok többsége. A csődhullámot legalább 65 milliárd forintos állami garanciával indított reorganizációval kell(ene) elhárítani. Bár a kormány összesöpörte a pénzt, Torgyán doktor csak a töredékét szánja a reorganizációra, aminek hírére meg is kezdődött a banki foglalás.
“Becsaptak bennünket, nem teljesült az ígéret” – véli Dózsa népe, amely azonban túlontúl beletörődő és megosztott. Miközben a francia kollégák már rég a külföldi kamionokat borogatnák – a legnagyobb érdekképviselet feje nem akart nyilvánosan konfrontálódni a tárca első emberével (hiszen milliárdokat vár tőle). Álláspontja csak akkor változott, amikor Torgyán azt közölte, hogy tárgyalni sem akar vele. Így – indokkal vagy anélkül – nyolc hónapja húzódik a nemzeti agrárdemonstráció.
Jobb is. A várakozás alatt ugyanis lenne idejük higgadtabban gondolkozni a gazdáknak. Lelki szemeikkel látnák, hogy a pártígéretekkel ellentétben távolodik az európai csatlakozás lehetőségeit, saját versenyképességüket szimbolizáló “hajó”. Ráadásul a kormány, ha akarná se tudná teljesíteni az őt agrárválasztók tömegeire hivatkozva zsaroló, néha nagyotmondó kisgazda köröknek az idei 413 után jövőre remélt 600-700 milliárd forintos támogatási apanázsát. De még ha találna is ennyi pénzt a költségvetésben a pénzügyminiszter, a kisgazda pártelnök-miniszter úgy sem lenne képes csodára. Nem lehet az arra képtelen, pénztelen, kéthektáros – szociális, törpe- (családi) vagy kisgazdaságokból versenyképes, több ezer hektáros ultramodern agrárvállalkozásokat varázsolni. –
