Egészen bizonyos: nem a puszta véletlen az oka, hogy az 1989 utáni kormányok esetében sohasem a kezdő felállásban kapott helyet a négyéves ciklus meghatározó gazdaságpolitikusa. Mindhárom esetben valamelyik csereminiszternek jutott ez a szerep. Míg azonban 1990-ben fél évet kellett csak várni Kupa Mihályra, 1994 júniusától számítva már háromnegyed év telt el Bokros Lajos fellépéséig, az 1998-ban megalakult kormány pedig kerek másfél évig várt, mire pályára léphetett a koalíció politikai filozófiáját közgazdaságilag legjobban megfogalmazni tudó Matolcsy György.
FELÉRTÉKELT GAZDASÁGI TÁRCA. A másfél évnyi várakozás egyik oka nyilvánvalóan az 1998-as választásokat övező pénzpiaci hangulat volt. Az eltelt idő alatt azonban megérlelődött egy fordulat is, amelyet a két évvel ezelőtti választási kampány harangozott be. Az előző két ciklusban egyértelműen a pénzügyi tárca volt a gazdaságpolitika centruma. Ezzel szemben most, ha nem is csúcsminisztériummá, de mindenképpen programadó tárcává vált a GM.
A sokadik plasztikai műtéten átesett gazdasági tárca felértékelődése egyúttal jelzi a célok hierarchiájában bekövetkezett helycserét: már nem az egyensúly helyreállítása vagy őrzése a gazdaságpolitika fő kérdése (ahhoz a célhoz adekvát központ volt a PM), hanem a növekedés, a különféle döntések indoklásánál mostanában szinte mindig az élen szerepel, hogy ez, vagy az a beruházás akár 1, vagy 1,5 százalékponttal is hozzájárulhat a GDP növekedéséhez. A gazdaságpolitika beruházás-, sőt építésorientálttá vált, aminek közgazdasági és politikai okai egyaránt vannak.
Matolcsy György és a körülötte csoportosuló kutatógárda jó érzékkel tapintott rá arra, hogy az ország számára a gazdasági fejlődést elsősorban a látható és használható építmények demonstrálják. Most pedig, hogy a magyar gazdaság kilábalt a két évtizeden át tartó adósságválságból, a nyugat-európai konjunktúra hullámain vitorlázva neki lehet állni az országépítő munkának. Hogy konkrétan minek? Gyakorlatilag mindegy is, hiszen bármit és bárhol építünk, súlyos lemaradást hozunk be vele.
Tény, hogy az építésügyben több korszak deficitje torlódik már egymásra. Nyomokban itt vannak még az erőltetett államszocialista iparosítás torzító hatásai, amelyeket a nyolcvanas években Bogár László, a mai politikai államtitkár elemzett könyveiben. Azután ránk hagyományozódtak a nyolcvanas évek stagnálása, a stop-go politika során kialakult deficitek. Az örökölt szerkezeti aránytalanságokat pedig tovább fokozta a kilencvenes években az a tendencia, hogy tudniillik a kialakuló multinacionális szektort közvetlenül kiszolgáló infrastruktúrát (M1 autópálya, Ferihegy 2A és 2B, bevásárlóközpontok) leszámítva szinte minden az egyensúlyőrző gazdaságpolitika áldozatává vált (színház, metró, lakás, gát). Vagy nem volt elindítható, vagy nem volt befejezhető azért, mert nem szolgálta volna közvetlenül és rövid távon a gazdaság exportképességét, pénzügyi egyensúlyát.
Részben a hazai növekedéskutatók reálszemléletű gondolkodása, részben pedig az Európai Unió irányából érkező inspirációk jótékony hatása mutatkozik meg abban, hogy a kormány hosszú távú programba foglalta fejlesztési elképzeléseit. Az ezért felelős GM előbb New Deal néven, majd Széchenyi-tervként összegezte és prezentálta azokat. A névcsere nem volt indokolatlan: az előbbi metafora ugyanis tartalmaz némi iróniát, hiszen ha van építkezés, amely elválaszthatatlanul összeforrt a New Deal kifejezéssel, akkor az a vízerőmű – ennek megépítéséről pedig a koalíció köztudomásúan elzárkózik.
A történelmi analógiákkal egyébként is óvatosan kell bánni. Hiszen amikor Roosevelt elnök az első New Dealt meghirdette 1933 márciusában, az amerikai munkaerő negyede kihasználatlanul állt. Amikor Matolcsy György hirdette meg a magyar New Dealt, a – hivatalos – munkanélküliségi ráta 7 százalék körül mozgott. Ez nem lebecsülendő különbség abból a szempontból, hogy miféle vészhelyzet készteti aktív beavatkozásra, hitelfelvételre és költekezésre az államot. Igaz, az adatok egyszerű összevetése csalóka, hiszen napjainkban – az inaktívvá vált csoportok magas részaránya miatt – tényleg értelmes cél a foglalkoztatottak számának növelése, ez azonban nem pusztán rövid távú élénkítés kérdése, hanem legalább annyira képzési és átképzési probléma, amely a szociális ellátó rendszerek kapacitásával is összefügg.
HIÁNYOSSÁGOK. A mostani építési terv egyik hiányossága, hogy nem mutatja meg részletesen és egyértelműen az egy évvel ezelőtt nyilvánosságra hozott pénzügyi tervhez való viszonyát, amire akkor is szükség lenne, ha elfogadjuk a reálgazdasági törekvések prioritását. Hasonlóképp szükség lenne a terv szociális dimenziójának megvilágítására, hiszen a két válságos évtized nemcsak az épített infrastruktúrában, hanem a szociális viszonyokban is deficitet hozott létre. Ezért a nagy kérdés az, hogy az imponáló növekedési mutatók “majd egyszer”, vagy pedig belátható időn belül is javítanak-e a munkajövedelmek, az egészségügyi és oktatási rendszerek, valamint az önkormányzati gazdálkodás színvonalán. –
